Tényleg hülyül az emberiség

                                                                                       

Egy amerikai kutatócsoport tavaly arra következtetésre jutott, hogy miközben egyre okosabb eszközöket használunk, folyamatosan butul az emberiség a fejlett országokban. A megfigyelés szerint Svédország, Norvégia, Franciaország, Anglia, Dánia és Ausztrália is azon országok között van, ahol esett az átlagos IQ. A kutatók egy része azzal magyarázza a tendenciát, hogy egyre több az olyan munkahely, amihez nem kell kifejezetten nagy agyi kapacitás, vagyis eleve nem is dolgoztatják meg az emberek annyira az agyukat, hiszen a mindennapi munkának nem alapfeltétele az agymunka. Amitől pedig egyszerűen ellustul az illető agya.

A kutatócsoport következtetése elég nagy vihart kavart, néhányan kétségbe is vonták. Pedig ha a híreket vagy a közösségi oldalakon megjelenő állításokat figyeljük, minden tudományos vizsgálat nélkül is nyilvánvaló: a hír igaz. Szinte hetente jelennek meg olyan információk a „fejlett” világból, melyek azt bizonyítják, az emberiség kezdi elveszteni a józan eszét.

Szintén tavaly történt, hogy Belle Delphine (született: Mary-Belle Kirschner) 21 éves brit influenszer (jelentsen ez bármit is), akinek 3,8 millió követője van, bejelentette, megkezdte saját fürdővizének árusítását és kiderült, hogy erre óriási az igény. Ugyanis, bár nem mérte olcsón a portékát, mivel egy befőttesüvegnyi 24 fontba, azaz kb. 8600 forintba került, több ezren rendeltek belőle. Olyannyira, hogy hamarosan elfogyott és állítólag több ezren várták, vajon mikor fog a hölgy újra megfürödni.

Becsületére legyen mondva, gondoskodott a vásárlók korrekt tájékoztatásáról. Például arra is figyelmeztetett, hogy a folyadék „nem ivóvíz, csak szentimentális célokra használható”. (Jelentsen ez bármit is.) Ám több sem kellett a többi feltörekvő videósnak, akik szerették volna meglovagolni a hatalmas érdeklődést, egyikük, akinek szintén több mint hárommillió követője van, az elsők között hajtott fel egy pohárral, egy S Pete nevű, jóval kevesebb rajongóval büszkélkedő kolléga pedig tésztát sütött a különleges nedű hozzáadásával, majd elfogyasztotta azt.

A kétségtelenül kiváló üzleti érzékkel rendelkező hölgy azonban nem állt meg a fürdővíznél. Nemrég elkészített első saját pornóvideóját, melyet egy meghatározott fizetős oldalon kíván elhelyezni, bár a mű valahogy kiszivároghatott, mert több rajongó is azzal dicsekszik, hogy ők már látták. Mire az influenszer emelte a tétet, bejelentette, hogy árverésre fogja bocsátani azt az óvszert, melyet partnere használt a pornófilm elkészítése során. Állítólag hatalmas az érdeklődés.

Kell-e annál nagyobb bizonyíték az emberiség hülyülésére, mint hogy milliók zuhantak le erre a szintre? Még szerencse, hogy ez teljesen összhangban áll az európai értékekkel. Istenem, segíts meg minket!

 

 

 

A hála gyógyító ereje

 

Nyíregyháza milliós örökségének története

 (Megjelent: Budapesti Hírlap, 1921.01.14.)

Néhány héttel ezelőtt bejárta a fővárosi sajtót Nyíregyháza város hatvanmilliós öröksége. Véletlen baleset következtében, mint hírül érkezett, halálra sebesült ugyanis Burger István dúsgazdag nyíregyházai kereskedő és egész vagyonát, élete utolsó pillanataiban a városra hagyományozta. Az eset abban az időben természetesen nagy szenzációt keltett, megérdemelt és méltó elismeréssel írtak a nemes adományról, itt-ott a lapokban belecsúszott az ízlés korlátait már messze túllépő magyarázat. A dolognak azonban igen érdekes háttere van, a miről most értesülünk Nyíregyházáról. A szerencsétlenül járt Burger ugyanis 60 milliós vagyonát eredetien, családja egyáltalán nem lévén, négy jó barátjára: Bencs Kálmánra, Nyíregyháza polgármesterére, Juhász Sándor dr. takarékpénztári ügyészre, akit különben a végrendelet végrehajtójának is kinevezett, Garay Kálmán városi tanácsosra és Oberlánder László csendőrfőhadnagyra hagyta.

A végrendelkező ezenkívül még úgy intézkedett, hogy tizenöt millió értékű ékszerei a mondott urak feleségei között osztassanak szét. A négy úriember azután részben komoly, határozott, részben magyaros jóízű tréfával megmagyarázta bőkezű barátjának, hogy ők nem tartják helyesnek, ha négyüket teszi meg általános örököseinek, sokkal helyesebb volna, ha valami közcélra hagyományozná hatalmas vagyonát, így történt azután, hogy Burger István megváltoztatta végrendeletét s úgy intézkedett, hegy hatvanmilliós vagyonának jövedelme felerészben Nyíregyháza város szegényei, felerészben pedig a zsidó hitközség között osztassék szét. Ékszereit pedig Burger szegény rokonaira hagyta. A négy úriember megérdemli, hogy amikor Burger Istvánnak elismerés adatig szép tettéért, legalább is az ő nevük is megörökíttessék a bőkezű hagyatékozóé mellett, mert az önzetlenség van olyan szép tulajdonság, mint a bőkezűség. Az önzetlenség a magyar úriembernek jellemző tulajdonsága volt mindig a mai világban pedig, hej, a mai világban minden ember a szívébe zárhatja, az elméjébe vésheti a négy nyíregyházi úr példáját.

 A képen: dr. Bencs Kálmán, Nyíregyháza egykori polgármestere.

Schäffer Erzsébet: Málna utca 3. - hangoskönyv

 

Negyvenkét korsó sör

          

                                                                                                        

Annak idején még teljesen természetes volt, hogy a diákokat az egyetemről, sőt, sokszor még az általános iskolákból is kivezényelték a mezőgazdaságba az őszi betakarítási munkálatok idején. Persze, most a jogvédők és a szülők többsége is fel lenne ezen háborodva, de őszintén szólva soha nem hallottam olyan esetről, hogy a munkától bármelyik gyereknek is baja lett volna. Nem is jódolgukba vagy a gyerekek kínzása végett hozták ezt divatba, hanem mert a szocialista nagyüzem így működött, miközben mindenkit alkalmaztak, aki jelentkezett, mert nem lehetett munkanélküliség, ha nagyon kellett, mégsem volt munkaerő.

Minket, magyar szakosokat az ungvári egyetemről legtöbbször a szürti gazdaságba vittek ki, általában egy hónapra. Nem mondanám, hogy nagyon bántuk, jó volt a társaság, nagyokat énekeltünk, röhögtünk és az almaszedés sokkal kellemesebb volt, mint mondjuk Marx, Engels és Lenin műveinek jegyzetelése.

Egy ilyen alkalommal, bár már jócskán benne voltunk a szeptemberben, tikkasztó nyári melegben dolgoztunk a földeken. Nem mondanám, hogy nagyon szaggattuk az istrángot, de a hőség az akkor is hőség, így aztán alaposan eltikkadtunk. Délre már mindannyiunk lelki szemei előtt ott lebegett egy jó hideg sör. Aztán hamarosan kiderült, hogy nem is olyan reménytelen a dolog, mert állítólag a falu egyetlen kocsmájában csaknem mindig kapható csapolt sör.

Akadt azonban egy kis technikai probléma. Vagy két kilométerre voltunk a falutól és bár busszal hordtak ki minket Ungvárról és a sofőr hajlandó lett volna minket elvinni a kocsmáig (mely egyébként az előkelő „büfé” névre hallgatott), arra már sehogy nem tudtuk rávenni, hogy megvárja, amíg mindenki kikéri és elkortyolgatja a sörét. Ekkor támadt valakinek az a mentőötlete, hogy valaki menjen előre, kérje ki a söröket, aztán a többiek csak beesnek, felhörpintik a nedűt és már mehetünk is.

Sanyi barátommal kettőnkre esett a választás, mi kaptuk ezt a roppant megtisztelő, bizalmi feladatot. A többiek átvállalták a munkánkat, mi pedig elindultunk a falu felé gyalog, de később felvett minket egy teherautó. Beléptünk a kocsmába, ahol kora délután lévén csak három-négy idősebb ember üldögélt, no meg, egy terebélyes, középkorú asszonyság állt a pult mögött.

-- Csapolt sörük van? – kérdezte Sanyi barátom, miután illendően köszöntöttük őket.

-- Van – válaszolta kicsit flegmán, foghegyről az asszonyság.

-- Akkor kérnénk szépen negyvenkét korsóval – mondta Sanyi.

Az asszonyság felkapta a fejét. Alaposan végigmustrált minket.

-- Mennyit? – kérdezte.

-- Mondom, negyvenkettőt – hangzott a válasz.

Az asszonyság újra végigmért minket és nem nagyon lehetett tőlünk elragadtatva. Sanyi még csakcsak, ő már katonaság után volt, szépen kivállasodva, de én lehettem vagy hatvan kiló. Mármint nagykabátban. Láttuk a nő arcán, hogy nem tudja elképzelni, mit akarunk kezdeni ennyi sörrel.

-- Ti tudjátok – bólintott beleegyezően, majd bekiáltott hátra a raktárba.—Gyere ki, Józsi!

Józsi kijött, kis nyüzöge ember volt, megvitatták a dolgot, egy darabig hüledezett, aztán hozott még valahonnan üres korsókat és elkezdték a csapolást. Mi meg összetoltuk az asztalokat és elkezdtük kihordani rájuk a sört. Ekkor már az ott üldögélő vendégek is nagy érdeklődéssel szemléltek minket, aztán izgatottan, bár suttogva vitatták meg az eseményeket. Mi meg csak azért is rájátszottunk a dologra. A teli korsókat megfeleztük és egyik részét az asztal egyik, a másikat pedig a túlsó végére raktuk le, mintha valami sörívó párbajt akarnánk vívni, mi ketten.

Ekkor már kisszámú, de lelkes közönségünk sem bírta a feszültséget, felálltak az asztaluk mellől és körénk álltak, sőt az asszonyság és Józsi is kijött a pult mögül. Közben a közönségből valaki kilépett az ajtón, észre sem vettük, de néhány perc múlva már vagy tíz cimborával tért vissza, akik azonnal bekapcsolódtak az eseményekbe. Elégedetten állapítottam meg, hogy a többség nekem szurkol, nyilván, mert nem engem tartottak esélyesnek.

Sanyi, aki egyébként is két korsóval rendelt magának, egy hajtásra kiitta az elsőt. Én soha életemben nem bírtam egyszerre három sörnél többet meginni és már az első korsó tartalmának is csak a jó felét gurítottam le, amivel meglehetősen nagy csalódást okoztam szépszámú szurkolóimnak.

-- Na, mi lesz, fiam! – szólalt meg a hátam mögött az egyik öreg. – Szedd össze magad! Mi lesz így a többivel?

Tologattam magam előtt a maradék sörömet, a szurkolóim pedig nyilván azt hitték, hogy éppen koncentrálok. Sanyi szájához emelte a második korsót. Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, berontottak a mieink, valamennyien megragadtak egy-egy korsót és pillanatok alatt végeztek a tartalmával.

A közönség, az asszonysággal és Józsival együtt, döbbenten nézett ránk. Míg élek, nem felejtem el csalódott arcukat.