"Az első
házasságom három és fél év után felbomlott. Később megint megnősültem, és három
és fél év múlva vége lett a második házasságomnak is. Sokáig úgy véltem, hogy
ezt a nők csinálják velem, és a terapeutám volt az első, aki azt állította,
hogy erre a szép eredményre nagyon büszke lehetek, mert ezt én értem el a magam
erejéből. Az én akaratom szerint történik pontosan. Akkor úgy éreztem, hogy ez
az ember hülye, ő azonban azt mondta, hogy nézzük a tényeket. Amikor három és
fél éves voltam, anyámat elvitték Auschwitzba, apámat munkaszolgálatra,
nagyanyámat a gettóba, és egy húszéves katolikus nő, akit én nem is ismertem,
az életét kockáztatva bújtatott engem, különben megöltek volna. Három és fél
éves koromtól ötéves koromig az volt az érzésem, hogy mindenki otthagyott.
Mindazoktól el kellett válnom, akiket addig ismertem. Elveszítettem az apámat,
az anyámat, a nagyanyámat, és egy ismeretlennel éltem együtt. A terapeuta
szerint az egyik legfájdalmasabb az volt számomra, hogy mindez nem az én
szándékom szerint alakult, nem én akartam így. Ez történt velem. Ezt szenvedtem
el. Bosszúból, hogy ura legyek a helyzetnek, felnőttkoromban elintéztem, hogy
három és fél év után a kapcsolataimnak vége szakadjon. Szerinte ez olyan
boldoggá tett belülről – bár tudat alatt –, hogy megérte a szenvedést, amit a
tudatomban átéltem. Ő azt mondta, hogy tudat alatt nagyon büszke voltam arra,
hogy most én vagyok az életemnek a mestere. Ez az ötlet mélyen
elgondolkoztatott, mert rávilágított arra, hogy van bennem valami, amiről nem tudok.
Ez meg is ijesztett, de nagyon érdekes is volt. Akkor kezdtem el azon
gondolkodni, hogyan tudnék összeköttetésbe kerülni önmagammal. Mert az
nyilvánvaló volt, hogy ha ezt nem teszem meg, akkor az a részem fogja vezérelni
az életemet, amit nem ismerek. Akkor elhihetem, hogy nincs szabad akaratom,
hogy a sorsom diktálja, mi történik velem. Ha nem megyek el terápiára, nagyon
könnyen azt gondolhattam volna, hogy nekem az a sorsom, hogy három és fél év
után mindenkit elveszítsek…" (Feldmár András)
