Van bennem valami, amiről nem tudok

 

"Az első házasságom három és fél év után felbomlott. Később megint megnősültem, és három és fél év múlva vége lett a második házasságomnak is. Sokáig úgy véltem, hogy ezt a nők csinálják velem, és a terapeutám volt az első, aki azt állította, hogy erre a szép eredményre nagyon büszke lehetek, mert ezt én értem el a magam erejéből. Az én akaratom szerint történik pontosan. Akkor úgy éreztem, hogy ez az ember hülye, ő azonban azt mondta, hogy nézzük a tényeket. Amikor három és fél éves voltam, anyámat elvitték Auschwitzba, apámat munkaszolgálatra, nagyanyámat a gettóba, és egy húszéves katolikus nő, akit én nem is ismertem, az életét kockáztatva bújtatott engem, különben megöltek volna. Három és fél éves koromtól ötéves koromig az volt az érzésem, hogy mindenki otthagyott. Mindazoktól el kellett válnom, akiket addig ismertem. Elveszítettem az apámat, az anyámat, a nagyanyámat, és egy ismeretlennel éltem együtt. A terapeuta szerint az egyik legfájdalmasabb az volt számomra, hogy mindez nem az én szándékom szerint alakult, nem én akartam így. Ez történt velem. Ezt szenvedtem el. Bosszúból, hogy ura legyek a helyzetnek, felnőttkoromban elintéztem, hogy három és fél év után a kapcsolataimnak vége szakadjon. Szerinte ez olyan boldoggá tett belülről – bár tudat alatt –, hogy megérte a szenvedést, amit a tudatomban átéltem. Ő azt mondta, hogy tudat alatt nagyon büszke voltam arra, hogy most én vagyok az életemnek a mestere. Ez az ötlet mélyen elgondolkoztatott, mert rávilágított arra, hogy van bennem valami, amiről nem tudok. Ez meg is ijesztett, de nagyon érdekes is volt. Akkor kezdtem el azon gondolkodni, hogyan tudnék összeköttetésbe kerülni önmagammal. Mert az nyilvánvaló volt, hogy ha ezt nem teszem meg, akkor az a részem fogja vezérelni az életemet, amit nem ismerek. Akkor elhihetem, hogy nincs szabad akaratom, hogy a sorsom diktálja, mi történik velem. Ha nem megyek el terápiára, nagyon könnyen azt gondolhattam volna, hogy nekem az a sorsom, hogy három és fél év után mindenkit elveszítsek…" (Feldmár András)