"Az a nagy kérdés, hogy az ember jóban van-e önmagával, a legbenső énjével vagy sem. Szereti-e önmagát ebben a mélységben, az énje igazi valóságát szereti-e vagy sem? Ezt nálam sokkal szuggesztívebben fogalmazza meg Arthur Miller A bűnbeesés után című darabjában a hősnő, aki egy reggel, amikor felébred, így szól a szeretőjéhez:
– Te, én olyan retteneteset álmodtam az éjjel: szültem egy hülyegyereket! Éreztem, hogy ebbe bele kell dögleni, hogy ez kibírhatatlan, és akkor arra gondoltam, hogy ha meg tudnám csókolni, akkor talán minden könnyebb lenne. Talán meg tudnám szeretni. Akkor ráhajoltam erre a hülyén vigyorgó, nyálas arcra, a gyerekem arcára, megcsókoltam – és egyszerre minden teher lehullott rólam. Tudod, azt hiszem, így vagyunk a saját életünkkel is.
Igen. Néha kicsit formátlanra alakítjuk magunkat és az életünket, nem olyanra, mint amilyenre szeretnénk, ami megfelelne az ideáljainknak, de mégsem tehetünk mást – mivel ez az egyetlen életünk –, mint hogy megpróbáljuk szeretni. A világgal akkor lehet különbékét kötni, ha az ember kibékül önmagával, és fölvállalja, hogy ő ilyen. Amíg ez nem történik meg, addig azt sem fogjuk elhinni, hogy más ember szerethet minket, mert mi sem szeretjük önmagunkat." (Popper Péter)
