„Nem az a szabadság, hogy azt teheted amit akarsz, hanem hogy nem kell megtenned azt, amit nem akarsz.” (Jean-Jacques Rousseau)
Azt írja az újság, hogy valahol Dániába egy ifjú hölgy elhatározta, szembe fog menni a trendekkel, nem fogja kiszedetni az orra alól a bajuszkáját és általában véve is véget vet a szőrtelenítésnek, mert ő így érzi jól magát. Ezt az elhatározását megosztotta közösségi oldalán is. És a végtelenül demokratikus, elfogadó és liberális dánok és nem dánok ezt a gyalázatot már igazán nem hagyhatták szó nélkül, több ezer gyalázkodó, gyűlölködő, sőt fenyegető üzenetet kapott.
Néhány évvel ezelőtt ugyanígy járt egy brit anya, akit lefotóztak, amint az utcán szoptatta gyermekét, egy ifjú hölgy, aki Afrikában vadászott és lefényképeztek a zsákmány mellett és a sort még hosszasan folytathatnánk.
De nem kell ilyen messzire menni, kis hazánkban is fénykorát éri egymás alázása, sárba tiprása, keresztre feszítése. Vitray Tamás, a magyar televíziózás kiemelkedő alakja, akiről joggal gondolhatnánk, hogy egy köztiszteletben álló ember, a minap kocsijával karambolozott a fővárosban. Felelősségét elismerte, ő sérült meg. Látszólag bagatell ügy, naponta többször előfordul Pesten. Ennek ellenére kommentelők százai rontottak neki, mondván, azonnal el kell venni a jogosítványát, szidják és mocskolják, sőt vannak, akik szerint minden idős embert el kellene tiltani a vezetéstől. Lehet, hogy van benne valami. De mért kell ehhez gyűlölködni, fröcsögni?
Más. Szabó Zsófi színésznő nemrég bejelentette, hogy válik a férjétől. Sajnos, ilyen is elég gyakran előfordul. Mégis ezrek rontottak neki a közösségi oldalakon gyűlölködve, szidva, mindenféle kétszínűnek, mocsoknak elmondva, mivelhogy eddig megjátszotta, milyen jó házasságban él. A témára ráharapott Puzsér Róbert, a nemzet főállású fröcsögője is, aki, úgy tűnik, mióta főpolgármester-jelöltként négy százalékot kapott, kénytelen beérni kevésbé fajsúlyos kérdésekkel.
A politikusok állandó és folyamatos szidalmazásáról, legtöbbször az ismeretlenség homályába bújva, már ne is beszéljünk. Teljesen mindegy, hogy miről van szó, a sportról, a keresztes vipera nemi életéről vagy épp az időjárásról, mindig akad néhány kommentelő, aki menten odaköp némi gyűlöletet.
Nem tudom, észrevették-e, de sokkal nehezebb időkben sem volt ennyi gyűlölködés. Lesöpörték a padlást, elhurcolták a családfőt, háborúba vitték a gyermeket, de az emberek tudták, kár a szitkozódásra időt, energiát vesztegetni. Régen, ha nem volt hatalmunk valami fölött, akkor imádkoztunk. Most nem bírjuk elfogadni a tényt, hogy olykor nem az ember irányítja a dolgokat, hát gyűlölködünk. Szinte mindegy is, hogy miről vagy kinek, hogy értünk hozzá vagy nem, hogy van-e erkölcsi jogunk ítélkezni, azonnal nyomjuk neki, ahogy belefér. Ha beszólt a főnökünk azért, ha visszaszólt az asszony, azért, ha odaégett a rántás, azért, ha egyest kapott a gyerek azért. Mert szólásszabadság van és demokrácia, azt írunk, mondunk, amit akarunk. Pedig, ahogy Rousseau mondta: „Nem az a szabadság, hogy azt teheted amit akarsz, hanem hogy nem kell megtenned azt, amit nem akarsz.”
Az egyik ismerősöm szerint az a probléma, hogy a vitakultúránk a béka feneke alatt van, nem tudunk vitatkozni, mert az iskolában nem tanítják, ezért szitkozódunk. Szerintem a helyzet súlyosabb, ugyanis a szitkozódók többsége nem is akar vitatkozni. Ő szitkozódni akar, kiadni a feszültséget. Mert aki a világra haragszik, az nem vitatkozni akar. Annak pszichológusra van szüksége, méghozzá sürgősen.
Ha lenne annyi szakember, én bizonyos számú mocskolódás után, mindenkit köteleznék valamiféle lelki gondozásra. Lehet, hogy nem segítene, de legalább kiderülne, hol terem ez a sok gyűlölet.
