"Az ember elment a kincs után..."

 (Megjelent: Új Barázda, 1929.05.08.)

 

Hatvan csákány döng a kelemenhegyi barlangban, de a cseh megszállott magyar föld nem akarja kiadni a kuruc idők temérdek kincsét

Hogyan találta meg Nagy István híres kuruc generális titkos feljegyzéseit a benei szabómester

(Az „Új Barázda“ tudósítójától.) A beregmegyei Kelemenhegyen hosszú hónapok óta töri magát a kincskeresés nehéz és reménytelen küzdelmeiben egy többtagú társaság, amely azt hiszi, hogy a kuruc időkből származónagymennyiségű aranyat és egyéb drágaságokat ott rejtették el a hegyen és ezeket a kincseket két évszázad után most sikerül majd felkutatni. A kincskeresés azzal kezdődött, hogy a cseh megszállott területen levő Beregszász közelében egy szabómester sárgult, öreg iratot talált egy szekrény titkos fiókjában.
A régi írás arról szólt, hogy Nagy István híres kuruc generális annak idején bujdosás közben a kelemenhegyi barlangban éjszakázott a csapatával és továbbvonulás közben több kád aranyat és ezüstöt, óriási mennyiségű drágakőtömeget és öt hordó ezüsttallért rejtettek el.
A régi írás megtalálása után a szabómester szinte eszét vesztette az örömtől és hangosan kiáltozta Kelemenhegy lábánál levő Bene község utcáin:
— Aki velem jön, gazdaggá teszem! Ki akar ásni a kuruc kincsek után?
A kiáltozásra összecsődült a lakosság és másnap már 25-30 ember indult el ásókkal, kapákkal, csákányokkal a kelemenhegyi barlang felé, hogy megkezdje a kutatást. Ennek már öt hónapja és azóta a 60—70 főre szaporodott tömeg éjjel-nappal bontja a hegy belsejét és keresi a kuruc időkből ottrekedt temérdek kincset. A nagyszámú társaság valósággal belezavarodott már a kincskeresésbe. A munkától verejtékes arccal ismételgetik minduntalan:
— Meglesz a kincs, meg kell lennie. Addig kutatunk, amíg meg nem találjuk.
Így beszélnek, azután felkapják a csákányt, az ásót és döng tovább a kelemenhegyi barlang mélye, amely nem akarja kiadni a kurucok nagy kincsét. A kutató magyarok néha felsóhajtanak és azt mondják, hogy talán azért nem akar előjönni a kincs, mert a cseh megszállás alatt lévő magyar föld nem akarja kiengedni magából a kuruc idők elrejtett értékeit.
Egyébként a kincs után kutató emberekkel már többen meg akarták értetni, hogy hiába keresik a temérdek aranyat és ezüstöt, hiszen a hegy mélyében bontott harminckét méter hosszú alagút munkálatai közben már előkerült volna a régi okmányban jelzett temérdek drágaság, ha egyáltalán megvolna. Az emberek az ilyen beszédre csak megcsóválják a fejüket, tovább dolgoznak, otthon pedig a családjai hónapok óta éhezik, mert „az ember elment a kincs után."

Anya csak egy van!

 

Anyák napján az a feladat az iskolában, hogy a gyerekek mondjanak egy történetet, amiben szerepel, hogy "anya csak egy van!"
Pistike jelentkezik, mondja, hogy a múltkor költöztek, amikor baleset érte, ráborult a szekrény, de anyukája kiszabadította alóla, és egy hétig ápolta. Ez azért történhetett így, mert anya csak egy van!
- Nagyon jó, Pistike! - mondja a tanító néni. - Leülhetsz!
Ekkor Juliska is jelentkezik.
- A múltkor csónakázás közben beleestem a tóba. Anyukám függetlenül attól, hogy nem tud úszni, utánam vetette magát és kimentett. Ez is mutatja, hogy anya csak egy van!
- Nagyszerű Juliska!
Erre már a Sanyika is nagyon jelentkezik.
- A múltkor az anyukám beküldött a spájzba és azt kérdezte, hogy mennyi szilvalekvárunk van. Mire én mondtam, hogy anya, csak egy van!

A vén Európa egyoldalú szerelme

 

Azt írja az újság, hogy Nyugat-Európa nem érti a kelet-európaiak gondolkodását. Sőt, Észak-Európa sem érti a délieket. És azt sem érti, hogy mért nem érti. Miközben Kelet-Európa évtizedekig, vagy talán évszázadokig rajongott értük (így, múlt időben), ez a rajongás eléggé egyoldalú volt. És, ha még létezik, ma is az.

De vajon lehet-e ezen csodálkozni? Amik vagyunk, amivé lettünk, egy történelmi folyamat eredménye. Nemzedékek egymásra rakódó, sokszor leíratlan traumái, tapasztalatai formáltak minket azzá, akik vagyunk. A pszichológiában egyre inkább elterjedt az a nézet, hogy sok tekintetben örököljük a sorsunkat, nagyanyáink traumái, szorongásai még akkor is ott vannak a génjeinkben, ha sohasem találkoztunk velük.

Vajon mit tud, mit tanul Kelet-Európa történelméről a nyugat-európai polgár, miközben nálunk kötelező tananyag az öreg földrész története a Római Birodalomtól az Újvilág felfedezésén át a második világháború eseményeiig szinte minden? Feltételezem, hogy nem sokat. Sőt, még saját történelmükről sem. A rendszerváltás után egy kiváló történelemtanár kijutott egy franciaországi tanulmányútra. Döbbenten tapasztalta, hogy a franciáknál a nagy francia forradalmat egyetlen órában tanítják. Érdeklődésére elmondták, hogy szerintük ennyi épp elég, mert a forradalom, a fegyveres harc zsákutca.

Van egy olyan érzésem, hogy azóta romlott a helyzet, hiszen egyre több országban szorul háttérbe a történelemoktatás. Különösen most, hogy szinte minden történelmi személyt utolérhet Nyugat-Európában a rasszizmus vádja, legyen politikus, zeneszerző vagy tudós, mint ahogy azt a tanárt is, aki megpróbálja őket pozitív színben feltüntetni. Olyan országok polgárai akarnak minket megóvni a rasszizmustól, melyek gyarmatbirodalmakat tartottak fenn, sőt, még az is előfordul, például a franciákkal, hogy az egykori gyarmati országok még ma is adót fizetnek nekik.

És az sem véletlen, hogy a franciák többsége nem érti, mért ragaszkodunk mi annyira a kisebbségi jogok védelméhez. Hiszen fogalma sincs a történelmünkről. Mi viszont tudjuk, hogy bő száz évvel ezelőtt a franciák Franciaországban még kisebbségben voltak, de azóta szinte teljesen sikerült asszimilálni a bretonokat, normannokat, korzikaiakat és a többi népet. A szabad és demokratikus francia állam ugyanis még a létezésüket is tagadja, legfeljebb breton és normann származású franciákról hajlandó beszélni. Nem ismerős ez valahonnan? Dehogy nem, hiszen az ukrán kormány szerint Kárpátalján nem magyarok élnek, hanem magyar származású ukránok.

Lassan harminc éve történt, valamikor a rendszerváltás után, hogy egy magyar tévéstáb végigjárta Európa országait és megkérdezte az utca emberét, hogyan emlékszik vissza a második világháborúra. Az egyik helyen elmondták, hogy ők hetekig a pincében éltek, a másikon azt, hogy a család fele ottveszett a háborúban, a harmadikban azt, hogy éheztek, mígnem eljutottak Svédországba. Ott aztán megállítottak egy nagyon jólöltözött, idősebb hölgyet, aki elmondta, hogy a háború idején ő még kislány volt, de tudja, hogy rettenetes idők voltak.

-- És mi volt benne a rettenetes? – kérdezte a riporter.

-- Hát… , hát az, hogy hónapokig nem lehetett például tejszínt kapni – felelte a hölgy egy kicsit bizonytalanul.

Vajon ő és a hozzá hasonlók mikor érthetnének meg minket?

Más. Londonban hatszáz éve nem változtak az utcanevek. Vajon az ott élők fel tudják fogni, milyen az, amikor negyven-ötvenévente megváltozik a politikai széljárás?

Persze, a vén Európa állítólag szeret minket. A maga módján. Nagy pénzekkel támogatja Kelet-Európát (melyek nagy része aztán vissza is csorog hozzá) és közben elvárja a teljes, feltétlen idomulást. Nem igazán érdekli az itt élők történelmi félelmei, tapasztalatai és vágyai. Csakhogy az ilyen viszonyt aligha lehet két egyenrangú fél szerelmének nevezni. Ez inkább csak üzlet.

Néhány évvel ezelőtt megkérdeztem egy baloldali országgyűlési képviselőt, mért van az, hogy az EU óriási pénzekkel támogatja az autópálya-építést, a belterületi utak építésére viszont nevetséges összegeket áldoz.

-- Hát mert a multicégek áruját nem a falusi mellékutakon szállítják – felelte kissé megmosolyogva naivitásomat.

Hát ennyit a szerelemről.