Erzsi
néni és Gerzson bácsi több mint ötven éve éltek már együtt, hogy boldogok
voltak-e, arra még ők sem tudtak volna válaszolni, nem igen törték ezen a
fejüket, de az biztos, hogy kitartottak jóban-rosszban. Nagy valószínűséggel
nem volt könnyű ez a bő fél évszázad és nem csupán a háború, az üldözések és a
szegénység miatt, hanem azért is, mert Gerzson bácsi önfejű, makacs ember, ha
meg Erzsi néni kinyitotta a száját, még az ötödik szomszédban is megtojtak
ijedtükben a tyúkok.
Az
évek elszálltak, a gyerekek, majd az unokák is felcseperedtek. El sem akarták
hinni, amikor kiderült, hogy a kis Pannikának megkérték a kezét. Néhány nappal
később aztán Pannika be is állított a vőlegényével a nagyszülőkhöz. Erzsi néni
dúlt-fúlt, hogy csak így bejelentés nélkül, még rá sem készülhetett a jeles
vendégre, de a szeme vidáman csillogott, le sem tagadhatta volna az örömét. Meg
hát így, készülés nélkül is levette a vacsorával a lábáról a fiatalembert,
főleg, amikor még néhány szelet túrós rétessel is sikerült megfejelni.
Talán
a gyomrok elnehezülése is hozzájárult, hogy a vendég nagyon hálás
hallgatóságnak bizonyult, szájtátva hallgatta Erzsi néni régi történeteit. Az
öreg elindult egy kis borért a pincébe, Pannika meg azonnal utána iramodott.
--
Mondd, csak papa, mi a hosszú házasság titka? – szegezte neki a kérdést, amint
leértek. – Hiszen annyit veszekedtetek, mégis szeretitek egymást, ennyi év után.
--
Tudod, kislányom, elárulok most neked valamit. De el ne mondd nagyanyádnak! –
felelte némi gondolkodás után Gerzson bácsi.
--
Hallgatok, mint a sír! – vágta rá türelmetlenül az unokája.
--
Az a helyzet, hogy ha a konyhai vízcsapot, ha valaki erősen zárja el, akkor
nagyon nehéz kinyitni. Férfierő kell hozzá.
--
És?
--
Amikor összeveszünk és nagyanyád duzzog, szóba sem áll velem, akkor jó erősen
meghúzom a csapot. Igen ám, de a főzéshez, a mosogatáshoz víz kell, így
nagyanyád kénytelen engem segítségül hívni, mert nem bírja kinyitni. Ott aztán
már szót szó követ és megbékül.
Visszamentek
a borral, a vőlegénynek az is ízlett, viszont Pannika hitte is, nem is a
korábbi történetet és úgy gondolta, jobb, ha megkérdezi a nagyit. Amikor aztán
elkezdte leszedni az asztalt, kiosont utána a konyhába.
--
Mondd csak, nagyi, mi a hosszú házasság titka? – szegezte neki a kérdést.
A
nagyi meglepődött, aztán a füléhez hajolt és belesúgta:
--
Most elárulok neked valamit. De el ne mondd nagyapádnak!
--
Na, mondd már! – sürgette Panni.
--
A te nagyapád egy nagyon ravasz fickó. Van itt a konyhában egy vízcsap és
amikor összevesztünk, mindig úgy elzárta, hogy nem bírtam kinyitni. Így aztán
kénytelen voltam szólni neki, hogy segítsen. Aztán meg szót szó követ…
--
És ez mióta folyik? – csodálkozott az unokája.
--
Legalább negyven éve.
--
És te ezt nem vetted észre?
--
Ugyan már, nem vagyok se vak, se hülye! Azonnal gyanús lett nekem, hogy mindig
azután szorul be a csap, amikor összeveszünk. Többször is meglestem, amikor
körülötte ügyködött. Sőt, elárulom neked, de csak neked, előfordult, hogy
elfeledkeztem a dologról és egyedül is sikerült kinyitnom a csapot.
--
És akkor mit csináltál?
--
Mit, mit? Visszazártam és szóltam neki, hogy jöjjön segíteni.
--
De hát mért, nagyi? Ennek semmi értelme!
A
nagyi hosszasan eltűnődött.
--
Talán nem akartam elrontani az örömét – szólalt meg egy idő után. – De az is
lehet, hogy nem szerettem, hogy haragszunk egymásra.
Mire
visszamentek a szobába, a két férfi, már laposakat pislogott a bortól.
