A nagy szégyen

 

Találkoztam egy fiatalemberrel. Olyan negyven körüli lehet. Azt mondta, ő már csak a nyugdíjat várja.

-- És mit fogsz csinálni, ha nyugdíjba mégy? – kérdeztem.

-- Hát sörözni, meg meccset nézni – felelte.

Na, ekkor jutott eszembe Gyula bácsi.

Gyula bácsi, apám nagybátyja egy szabolcsi kisvárosban élt, akkoriban már betöltötte a kilencvenet, egy szép kertes házban. Másban nem is igen élhetett volna, vagy, ahogy a költő mondja, elfogyott volna, mint gyertyaszál, mely elhagyott üres szobában áll, mert mindene volt a kert, magával hozta a génjeiben, annak ellenére, hogy egész életében kereskedőként kereste kenyerét.

Nagyon sokáig nem találkoztunk, kicsit már furdalt is a lelkiismeret, amiért nem látogattam meg. Egy napon aztán, valahogy a közelben akadt dolgom, elhatároztam, hogy beugrom az öreghez. Tél és tavasz határmezsgyéjén jártunk, minden nyirkos volt és hideg, a házak áttetsző ködfátyolba bújtak. Beléptem a kapun és megláttam az öreget. Ott állt a kert közepén egy botra támaszkodva a gyümölcsfái és a foszladozó hófoltok között, úgy tekintett végig a birodalmán, mint egy király, amikor szemlét tart hadai fölött.

Nekem nagyon megörült, de amikor hogyléte felől érdeklődtem, elborult az arca.

-- Szégyenben maradtam fiam, sőt, nagy szégyent hoztam az egész családra – dörmögte lehangoltan, aztán beinvitált a házba.

Leültetett, kínálgatott, de engem csak nem hagyott nyugodni az a szégyen. Már az is eszembe jutott, csak nem valami formás fiatalasszonyt csábított el az urától, de az ő korában ennek csekély volt a valószínűsége.

-- Mi van azzal a szégyennel, Gyula bácsi – kérdeztem tőle.

Az öreg megint elszomorodott, egyet hallgatott, kettőt sóhajtott.

-- Az a helyzet, fiam, hogy az idén már nem bírtam felásni a kertet. Napszámost kellett fogadni. Nagy szégyen ez nekem – vallotta be töredelmesen.

-- Hát ebben van valami, Gyula bácsi – mondtam neki, miután szóhoz tudtam jutni. – Én kilencven évesen biztos nem fogok ilyen szégyent hozni a családra. Pedig még nagyon jól tartja magát a korához képest.

Egy darabig ízlelgette a válaszomat, aztán elmosolyodott.

-- Hát az az igazság, fiam, hogy nem lenne nekem semmi bajom, csak nagy szót hallok. Milyen jó is lenne, ha nem volnék ilyen süket.

-- Ugyan, Gyula bácsi! Tetszik tudni, milyen jól jönne nekem három nő mellett, ha néha süket lennék! – feleltem, amire cinkosan elmosolyodott.

Találkoztam egy fiatalemberrel. Olyan negyven körüli lehet. Azt mondta, ő már csak a nyugdíjat várja.

-- És mit fogsz csinálni, ha nyugdíjba mégy? – kérdeztem.

-- Hát sörözni, meg meccset nézni – felelte.

Na, ekkor jutott eszembe Gyula bácsi.

 

 

 

 

 

 

Szinyák-hegység -- Körkép Munkács tájékán

 

A hűség tanulható

 

„Azért tartottam ki, mert ez volt a döntésem, amikor felébredtem mellette nap mint nap, amikor szerelmesek voltunk, vagy hazudtunk egymásnak, vagy keserűséget okoztunk a másiknak. És akármi történt, újra és újra őt választottam, ő pedig engem, mert a hűséget, mint a járást vagy az őszinteséget, meg lehet tanulni, aztán ismételni kell.” (Balogh Boglárka)

Ruszinok, vándoroljatok ki az orosz mennyországba

(Megjelent: Új Közlöny, 1925.10.09.)

Hogyan vesztette el egy félrevezetett ruszin kivándorló
egész vagyonát

Huszt, október 7.
Néhány hónap előtt érdekes és nem jelentéktelen agitáció vette kezdetét egész Máramarosban. A mozgalom élén Bodnár Iván ruszin kommunista szenátor állott, aki kiadta a jelszót, hogy „ruszinok vándoroljatok ki az orosz — mennyországba — ahol a kommunista népboldogítók minden jóval el fogják látni a kivándorló ruszin proletárokat.”
Mindenki, aki ki akar vándorolni köteles lefizetni 4000 koronát útlevélre, vízumra és egyéb költségekre — illetve ezen összeg lefizetése ellenében már földet is kap a ruszin proletár. Ugyanez az agitáció folyik Dolha környékén is, ahol egy Nemcsuk Mitro nevű kommunista az egész körzetben agitál az orosz kivándorlás érdekében. Az agitációt Safrankó képviselő vezette be, aki az éhség alatt elpusztult területekre csábítja a szerencsétlen ruszinokat. Feltételeik egyszerűek. A kivándorló köteles a kommunista pártba belépni, 6000 К-t kell lefizetni — amelyért 60 hold földet, igavonó állatokat és egy házat kap. Az agitáció eredményeként 120 család jelentkezett.
Ezt az akciót állítólag a prágai központ és a rózsahegyi titkárság vezetik. A cél átlátszó. A kommunista párt a választások előtt földet és minden jót ígért a népnek és miután az ígéretek beváltásával adós maradt — a nép otthagyta a kommunista tábort. Ezt az akciót akarják a kommunisták így ellensúlyozni, hogy a népet az oroszföldre való kivándorlásra csábítják.
Ez az akció országszerte folyik — azonban csekély eredménnyel, mert a nép ragaszkodik kevés földjéhez és nem hajlandó a meglévő verebet — egy leendő túzokért, elcserélni.

Mit mond Doma Sándor
Néhány hét előtt nagyobb transzport kommunista készült oroszföldre,-- főleg a történelmi országok iparterületeiről. Ezekkel együtt kellett volna mennie Doma Sándor aknaszlatinai kommunistának, aki eladta aknaszlatinai vagyonkáját, amelyért 35.000 К-t kapott. El is ment Oroszországba — ahonnan egy hónap múlva visszatért. Doma elbeszélte, hogy az ígéret földjéből egy métert sem kapott — ezzel szemben nehéz testimunkára akarták fogni. Miután Doma gazdálkodni ment — veszni hagyta pénzét és visszatért Aknaszlatinára, ahol elmondta tapasztalatait a népnek, amely tömegesen hagyta el a kommunista pártot. Doma egy tapasztalattal gazdagabb — de vagyonkájával szegényebb lett — mert hallgatott az agitátorok mesébe illő ígéreteire. Kijózanodva tért vissza és az ő példája legyen intés mindenki részére, aki kis vagyonkáját cserben hagyva, idegen földön próbál szerencsét. A hatóságoknak kötelességük a népet mindenütt figyelmeztetni, hogy ne üljenek fel a lelketlen agitátorok meséinek és egyúttal, ha kell, lépjen fel erőteljesen az ilyen népámító akciókkal szemben.

 

A képen: Máramarossziget központja 1907-ben.

Forrás: Fortepan.