Az egyik öregedő gazdának fiatalos, élni vágyó felesége volt, akire meleg vére miatt sűrűn-sűrűn rájött az emberbaj. A tanyában rajtuk kívül ott élt az újévkor felfogadott béreslegény is, aki szolgálólány híján - amikor a gazda nem látta, nem hallotta - bővérű gazdasszonyának tette a szépet. Tüsténkedett körülötte, s nemcsak a kertben, az istállóban, hanem még a konyhai munkában is segédkezett, látva, hogy jólesik asszonyának a figyelmes segítség meg a simogató szó. Mert előbb csak szóval, figyelemmel, aztán cirógatással huncutkodott a legény, s addig-addig turbékolt, hogy végül is csak meglapult a gazdasszony neki.
Közeledett a húsvét ünnepe, s ahogy ez már az ántivilágban dívott, a tanyáról is bejöttek a nagyböjti ájtatosságra. Meggyóntak, megáldoztak. A menyecske is, persze. Gyónás közben, sorolva a vétkeit, az asszonyka szemérmesen bevallotta a plébános úrnak, hogy bizony, vétett a hatodik parancsolat ellen is, mert paráználkodott... a béresükkel.
-- Ejnye, ejnye, lányom, férjes asszony létedre fajtalankodni! -- korholta a lelkiatya. Azzal mentegetőzött a menyecske, hogy őt az ördög apródonként vitte a kísértés útjára. Mert kezdetben csak megtetszettek egymásnak, azután beszélgettek, majd később a legény meg-megcirógatta, még későbben meg is csókolta, s végül hát... csak levette a lábáról...
-- De, asszony -- fakadt ki az öreg plébános --, amikor a heverőre fölfeküdtetek, s amikor elkezdtétek, legalább akkor tudni kellett volna, hogy nagy az a bűn, amit elkövettek!
-- Tudtuk mink azt, plébános úr, hogyne tudtuk vóna, hogy bűn az, amit csinálunk, de abbahagyni akkó' má' vétek lett vóna!
