Rafinéria

 

Az öreg székely utazik a vonaton, a kalapja mellé tűzve egy jegy. Jön a kalauz:

– Jegyeket, bérleteket!

Az öreg erre elkezdi aggódva keresni a jegyet. A kaller, látván a jegyet a kalapra tűzve, gondolja, hogy megvicceli az öreget.

– Tudja mit öreg, mire végigellenőrzöm a kocsit meglegyen a jegy!

Az öreg székely csak ül nyugodtan. Végez a kalauz, odalép az öreghez, kérdi:

– Megvan-e a jegy, öreg?

A székely erre elkezdi még kétségbeesettebben keresni a jegyet. Közben beérnek a végállomásra, így szól a kaller:

– Na, öreg, most az egyszer elengedem magát!

Az öreg leszáll, a kaller dagadó mellel kihajol az ablakon és így szól:

– Ott van a jegy a kalapjára tűzve.

Mire az öreg székely:

– Tudom fiam, az a múlt heti!

 

Erdővidék 100 arca - Pintyi Lujza néni, Bölön

 

Szerelemfa

 

A vén diófa sorsa akkor pecsételődött meg, amikor beköltöztek a házba az új tulajdonosok. A fiatalasszony az első perctől ki akarta vágatni. A férje eleinte még ellenállt a hatalomnak, mondván, a fa szépen beárnyékolja a fél udvart, nyáron kellemes üldögélni alatta és szépen is terem, de a nő nem engedett. Gyűlölte a fát. Egy napon aztán megjelentek a fűrészes emberek és okosan, szakszerűen, nehogy valamelyik épületre dőljön, kivágták a fát, eltüntették, hogy nem maradt utána semmi, csak egy csúnya seb az udvaron.

A diófát évtizedekkel korábban találta egy fiatal legényke a házuk előtt, az árokpart takarítása közben a fű között. Alig egy ujjnyira állt ki a földből. El is csodálkozott, miként történhetett, hogy a rengeteg itt parkoló autó közül még egyik sem törte le, tiporta el. Valami bűvös fa lehet, vagy legalábbis nagyon szerencsés – gondolta. Kiszedte a földből és elültette a kertben. Az apja figyelmeztette, hogy lombos fát ősszel vagy tavasszal kell ültetni, ilyenkor nem fogan meg. De ez megfogant. Ennek hét élete volt, mint a macskának.

Teltek az évek, a fa már csemetévé nőtt, a legényke is megemberesedett, beleszeretett egy szép barna lányba. Amikor a lány anyja azt mondta, nagyon szeretne az udvarra egy diófát, ő azonnal felajánlotta a csemetét, melyet eddig nevelgetett.

Ám a szerelem, ha nem is mindig átkozott gyötrelem, olykor gyötrelmes gyönyörűség, amikor kapcsolata a lánnyal komolyra fordult, a fiú megrettent. Megijedt a kötődéstől, a felelősségtől, hiszen mindig olyan szabad madárnak tartotta magát, aki oda megy, akkor megy és azt tesz, amit akar. Annyira megrémült, hogy egy, egyébként szép, kora őszi napon szakított a lánnyal. S úgy gondolta, ha már itt a szabadság, akkor beleveti magát az élet sűrűjébe, hiszen annyi jó nő van még a világon.

És bele is vetette. Egyik mulatság a másik után, egyik csaj a másik után. De már semmi nem volt olyan, mint régen. Bárhová ment, bárkivel találkozott, mindig hiányzott valaki. Annak a barna lánynak a mosolyát kereste minden arcon, s ha kacagást hallott a társaságban, arra gondolt, vajon kinek kacag most. S ha kopogtak az ajtón, mindig felkapta a fejét, hátha ő az, pedig tudta, hogy soha nem jönne el, sokkal büszkébb annál. Eleinte, persze, abban reménykedett, hogy az idő majd mindent begyógyít, de egyre rosszabb lett, belülről rágta a hiány.

És akkor eszébe jutott a kis diófa, no meg, az ígérete. Hiszen egy igazi férfi állja a szavát. December volt, már keményre szívták a földet a fagyok.

-- Elviszem a kis diófát, mert odaígértem – mondta otthon az apjának.

-- Ilyenkor? Fagyban, hogy lehet ültetni? Pláne diófát! – hökkent meg az apja, de aztán csak legyintett, mert látta, hogy már indul is az ásóval a kertbe.

Egy darabig csak toporgott a ház előtt, hóna alatt a fával, tudta, hogy nem fogadják nagy örömmel, de aztán csak belépett. A lány anyja szigorúan nézett rá, az apjának meg villámlott a tekintete.

-- Mit akarsz itt? – kérdezte a megszeppent fiút.

-- Hát…, hát csak elhoztam a diófát, amit ígértem – felelte az tétován.

-- Hát…, köszönjük. Csak tedd le! –szólt a mama, de egy szóval sem invitálta beljebb, székkel sem kínálta.

Ő csak állt a konyha közepén, télikabátban, hóna alatt a fával.

Ebben a pillanatban kinyílt a szoba ajtaja és kilépett rajta a lány.

-- Mit keresel itt? – kérdezte, de olyan hideg volt a nézése, hogy a földet is megdermesztené, ha már nem lenne fagyos.

-- Elhoztam, a diófát – szólt a fiú, aki egyre kevésbé volt biztosa abban, hogy jó ötlet volt idejönni.

-- Van már szilveszteri programod? – kérdezte a fiú bátortalanul, amikor a lány kikísérte.

-- Mit érdekel az téged? – pirított rá a másik. – Egyébként van. A barátnőmnél szilveszterezek.

Másnap első útja a barátnőhöz vezetett, hogy meghívassa magát a szilveszteri buliba. Az nagyon meglepődött, előbb hallani sem akart róla, de aztán beleegyezett. A buliban aztán szót szó követett, egyik tánc jött a másik után és már együtt mentek haza.

Sokszor emlegetik, hogy ők a kis diófának köszönhetik egymást. Valaki azt mondta, hogy ez igazából nem is diófa, hanem szerelemfa.

A vén diófa sorsa akkor pecsételődött meg, amikor beköltöztek a házba az új tulajdonosok. A fiatalasszony az első perctől ki akarta vágatni. A férje eleinte még ellenállt a hatalomnak, mondván, a fa szépen beárnyékolja a fél udvart, nyáron kellemes üldögélni alatta és szépen is terem, de a nő nem engedett. Gyűlölte a fát. Egy napon aztán megjelentek a fűrészes emberek és okosan, szakszerűen, nehogy valamelyik épületre dőljön, kivágták a fát, eltüntették, hogy nem maradt utána semmi, csak egy csúnya seb az udvaron.

Alig telt el egy év, derékba tört az új tulajdonosok házassága. Egyesek szerint azért, mert kivágták a szerelemfát. De felvilágosult, józanul gondolkodó ember nem hihet ilyen csacsiságban.

 

 

 

 

 

"A reménytelenségből érkeztek..."

 

A csendőrség megakadályozta a brassómegyei magyar jelöltek zajzoni, bodolai, keresztvári gyűléseinek megtartását

 

(Megjelent: Brassói Lapok, 1927.07.02.)
Prefektusi engedély dacára is betiltották a népgyűléseket

BRASSÓ. (A Brassói Lapok munkatár­sától.) Vármegyénk magyar kisebbségeinek képviselőjelöltje Mátis András és szenátor­jelöltje Szabó Béni szerdán, június 29-én Hétfaluban, továbbá Bodolán és Keresztváron akarták megtartani programbeszédüket.
Csak akarták, mert a csendőrség meghiúsította tervüket. Tehát ismét csendőr! De ne vágjunk elé az eseményeknek! Tartsuk meg a sorrendet. Jellemző jelenségek soro­zata fog előttünk leperegni. Ebből aztán meg érthetjük, hogy miért nincs ebben az ország­ban törvénytisztelet és rend? Megdöbbenve fogjuk látni, hogyan lehet a paragrafusok világos intézkedéseit erőszakosan félremagya­rázni, s ha kell, önkényesen végrehajtani.

Zajzonban betiltják a bejelentett népgyűlést
A délelőtt folyamán első állomásunk Hét falunak Zajzon községe volt, amelynek köz­ponti vendéglője előtt két berobogó autónkat körülbelül ötven-hatvan ünneplőbe öltözött polgár várta.
Mivel csak késő reggel dobolták ki Zaj­zonban, hogy itt ma népgyűlés lesz, a köz­ség férfilakosságának nagy része pedig szo­kás szerint már hajnalban kiment a határ­ba, hogy szénáját összegyűjtse, nem is ve­hetett tudomást a rendezendő politikai össze­jövetelről. Azért gyűltek össze ilyen kevesen.
Nemsokára felvonultunk a vendéglő nagytermébe, ahol az ülést Szálfái Péter tagozati elnök nyitotta meg. Röviden előadta, hogy az Averescu-párt meg nem valósított paktumígéretei mily nagy csalódást idéztek elő a népnél. Most viszont a liberális pártiak ígér­nek fűt-fát. Ma még testvéreknek szólítanak bennünket, választás után majd meg sem is­mernek minket. Mi csupán magunkban bízhatunk. Jogainkat csak úgy tudjuk kivívni, ha összefogva a szászokkal, együttesen tekin­télyes erőt képviselünk. Siessen azért min­den magyar a kisebbségi blokk zászlója alá.
Ezután Szabó Béni szenátorjelölt vette át a szót. Meleg hangon tolmácsolta a velünk együtt küzdő szászok jelöltjeinek üdvözletét, majd bemutatta a magyarság régi munkás bajnokát, Mátis András képviselőjelöltet, aki maga is csángó származású. Saját személyére térve, megemlíti, hogy életét kiskorától kezd­ve szakadatlan kitartó munkában tölti el. A brassói ipartestületnek már tíz év óta ve­zetője, ahol a legnagyobb békében és egyetértésben, fajkülönbség éreztetése nélkül ezerhatszáz iparos ügyét intézi.
Midőn a szenátorjelölt éppen a megér­tésről kezdett beszélni, hirtelen felpattant az ajtó, s azon keresztül csengő-pengő csizmá­ban betoppant a brassói kerület csendőrszá­zadosa. Háta mögött megvillant egy szakasz katona szuronyos puskája.
Azonnal Szabó Bénihez fordul, akit eré­lyes hangon igazolásra szólít föl.
Szabó megmutatja hatósági igazolványát, amely tisztán, félreértést kizáróan feljogosít­ja őt, hogy Zajzonban a mai napon gyűlést tarthasson.

A csendőrszázados kákán bogot keres
A kapitány végigböngészi a prefektusi engedélyt, ujjával hirtelen az utolsó bekez­désre bök. Itt az áll, hogy a gyűlést megtar­tása előtt huszonnégy órával be kell jelen­teni a községi hatóságnak. Megtörtént ez? — kérdi szigorúan.
— Meg! Tegnap személyesen jártaim a községi jegyzőnél, akinek a mára tervezett népgyűlést bejelentettem — felelte Szabó Bé­ni határozottan. — Az semmi! A helybeli csendőrőrs- parancsnokságnál kellett volna jelentkeznie, s nem a jegyzőnél! — pattogott a kapitány. — Romániában a legfőbb községi hatóság a csendőrség. S mivel ennél a fórumnál jelen­tését elmulasztotta, a népgyűlés megtartását ezennel betiltom.
S a kezével türelmetlenül intett, hogy a termet azonnal ürítse ki a közönség.
A szófogadó csángók hang nélkül, de el­fojtott haraggal, egyenként távoztak a szűk folyosón át a katonák sorfala közt. S mikor a kapitány csak a két jelölttel és a szűkebb körű kíséretben állt szemközt, indulatosan folytatta: Nem adom meg az en­gedélyt. Mert a magyarok nem királyhűek, hanem lázadozó állampolgárok! Aki a kor­mány ellen dolgozik, az a románságnak és a hazának is ellensége!

Már békülni kezd a népgyűlést betiltó százados
Erre Mátis András a százados alaptalan vádjait visszautasította, egyúttal kijelentette, hogy Bratianu pártja nem képviseli a nem­zetet. Majd kioktatja a századost arra néz­ve, hogy a községi hatóság feje nem a csend­őr, hanem a jegyző. — Ez a községi törvény, sarkalatos pontja! -- hangsúlyozta Mátis.
A százados úr  keményen ragaszko­dott állításához, mégis mindegyre barátságo­sabb hangon folytatta vitatkozásait. A végén letagadta, hogy állojálisoknak és lázadozóknak bélyegezte volna a magyarokat.
— Különben, ha mondottam is — fe­lelte a kapitány úr kiengesztelő mosolygás­sal —, csak kellett valamit mondanom, hogy igazoljam a népgyűlés megtiltásának okát.
Később kedélyesen elbeszélgetve, látszó­lag nagylelkűen a gyűlés megtartását is meg­engedte azzal a feltétellel, ha a prefektusi en­gedélyt a községi csendőrőrmesterrel látta­moztatják.
E kijelentés után azonban a kapitány úr úgy eltűnt a látóhatárról, mint a kámfor.
Tudta ő, hogy miért utasította jelöltjein­ket a zajzoni őrmesterhez. Egyszerűen azért, mivel az őrmester két nap óta nem tartóz­kodott otthon, az őrsön. A vidéken járt.
Helyettese pedig, a sergent, alighanem utasításra, a láttamozást megtagadta. Azzal érvelt, hogy ő nem tud magyarul, ennélfog­va nem tudja ellenőrizni a népgyűlés szó­nokait.
Természetes, hogy ennyi műakadály, után a zajzoni népgyűlés elmaradt. De a faluban az az általános vélemény, hogy a népgyűlés feloszlatása sokat használt a magyar ügynek, jobban összekovácsolta a lelkeket, mint száz programbeszéd.

A képen: A brassói Pénzügyi palota (ma városháza) 1914-ben.

Forrás: Fortepan.

Novellám a Magyar Múzsában

 A Magyar Múzsa folyóirat júniusi számában megjelent a Mindhalálig című novellám.