A lélek azonosulással gyógyul

 

„Ha valakit elveszítettünk, akit szerettünk, a lélek azonosulással gyógyul. Egyszer csak észrevesszük, hogy bizonyos tulajdonságait, mozdulatait öntudatlanul is átvettük annak, akit nehéz elengedni. Valami apró gesztust, hangsúlyt vagy mindennapi szokást. Például úgy terítünk, úgy hajtjuk össze a szalvétát, ahogy az elhunyt édesanyánk tette. Valamit föltámasztunk abból, aki elment. A pszichológia ma már tudja: akkor ér véget a gyász időszaka, az elengedés folyamata, amikor az ember azt veszi észre magán, hogy valamit pont úgy csinál, ahogy a számára fontos, általa elveszített személy annak idején, és ráeszmél arra, hogy egy darabkát belőle beépített az énjébe. Őt már nem kapja vissza, de valamit belőle mégis megőrizhet haláláig. Így folyamatosan össze vagyunk kötve mindazokkal, akiket valaha szerettünk, mert a lelkünkben ott van az emlékük, és a viselkedésünkben néhány motívum, amiről tán magunk se tudunk, mert nem tudatosítottuk ezeket. De ha megfigyeljük, rájöhetünk, hogy mit támasztottunk fel azokból, akiket elveszítettünk és megsirattunk.” (dr. Bagdy Emőke)

 

Dennis Prager előadása az MCC Feszten

 

Ma ez a normális

 

„Ma az a normális, hogy felöltözöl olyan ruhákba, amiket azért veszel, hogy munkába járj, és átutazol a dugóban egy olyan autóban, amiért szintén fizetsz - hogy eljuss vele a munkába, amivel azt a pénzt keresed meg, amiből a ruhát és az autót veszed meg, és persze azt a házat, amit reggel otthagysz egész nap üresen, hogy dolgozz azért, hogy benne lakhass.” (Ellen Goodman, amerikai újságíró)

 

Felújult a nyírpilisi szép erdészné régen elfeledett szerelmi históriája

 

(Megjelent: Nyírvidék, 1930. május 29.)

 Megtalálták a hajdan nyomtalanul eltűnt udvarló csontjait

Nyírpilis község határában az ömböly csárda mellett dohánypajtát építettek. Amikor az egyik oszlop helyének gödröt ástak, az egyik munkás ásója csontokba akadt. A lelet természetesen felcsigázta az emberek fantáziáját, s most már óvatosabban ástak tovább s rövid időn belül siker is koronázta munkájukat, mert egy emberi csontvázra bukkantak. A csontváz 40 cm. mélyen volt a földben.
A vizsgálat megindult annak kiderítésére, hogy a csontváz hogyan kerülhetett erre a helyre, mert a környéken lakók emlékezete szerint ezen a tájon nem volt temető.
Lassankint azonban megindult a találgatás és akadt öregebb ember, aki emlékezett még arra, amit gyermek korában hallott egy titokzatos szerelmi ügyről, s a falu népe ezt a megoldást találta a leginkább elfogadhatónak. Az ismét szájra kelt história két erdészről regél.
Körülbelül az ötvenes évek táján lakott ezen a tájon két erdész. Az egyik nős ember volt, a másik még csak legényember. Az csak természetes, hogy a mese szerint a legényember csinos is volt, szerelmes is volt, s az asszonynak tetszett a fiatalember széptevése. —Egyszer azután a nőtlen erdész hirtelen eltűnt. Hogy hová lett, senki sem tudta meg. Az egyik verzió szerint szerelmének lett áldozata, mások szerint pedig egy szép asszonnyal szökött meg ismeretlen helyre.
A mese szereplői azóta már rég meghaltak. A szerelmes legény s a szerelmes asszony is örök álmukat álmodják. Ki tudja, igaz volt-e, amit róluk beszéltek? És hátha a megtalált csontok a szerelmes trubadur csontjai voltak? Most már mindegy. A környék lakói még egy pár napig beszélnek a szerelmesekről. Az idősebbek talán egy könnyet morzsolnak szét, emlékezvén arról, hogy ők is voltak valaha fiatalok és szerelmesek, a fiatalok pedig irigységgel emlékeznek a fiatal erdészre, s egy sóhajtással tekintenek arra a kis gödörre, amelybe belehelyezték a már porladó csontokat, amelyek 60—80 évvel ezelőtt kerülhettek a földbe.