Jó sztárnak lenni

 

„Azért jó sztárnak lenni, mert amikor untatod az embereket,

azt hiszik, hogy az ő hibájuk.” (Henry Kissinger)

Temetői rapszódia

 

Madárcsontú, töpörödött öregasszony közeledik a temetői gyalogúton. Egyik kezében bot, erre támaszkodik, a másikban táska, meg egy kis koszorú. Nehezen lépked és bár nem erős a szél, néha egy-egy gyengébb fuvallat is megállítja.

Ahogy halad a sírok között, olvasgatja a fejfákra írt, kőbe faragott neveket. Szabó Péter…, Kiss Eleonóra…, Mátyás Árpád…, Kemencés Józsefné. A sor végén egy új sírt vesz észre. A virágok még alig fonnyadtak, a koszorúk is jól tartják magukat, minden szalag olvasható. „Lenhossék Ferencné Király Margit” – olvassa. Megtorpan, közelebb lép, az arca elsápad.

-- Hát te is ide kerültél, te ribanc? – kiált rá a sírra, aztán ijedten körülnéz, nem hallotta-e meg valaki a kifakadását.

De nincs a közelben senki élő, a holtak meg nem botránkoznak meg semmin. Túl sok mindent megéltek már.

-- Látod, te ribanc? Hiába mesterkedtél! A Jenő visszajött hozzám! – folytatja nekibátorodva. Persze, nem felel senki. Olyan mélyre nem érnek el a bántások. Kicsit megszédül, a gyűlölet alaposan kifárasztotta. Mert a gyűlölet nagyon fárasztó tud lenni. A szeretet erőt ad, mert mindig érzed, hogy adtál. A gyűlöletnek nem látod a végét.

Leül egy mohos padra a sírral szemben. Nehéz eldönteni, hogy sóhajtozik vagy mélyeket kortyol a levegőből.

-- Most is Jenőhöz megyek – mondja, inkább már fásultan, mint gyűlölettel és arcán, s a ráncok pókhálója között megcsillan egy könnycsepp. – Itt halt meg a kezeim között. Mert visszajött hozzám és attól kezdve csak az enyém volt! Nem is emlegetett téged. És én sem.

-- Persze, hallottam, hogy hozzámentél a Lenhossék Ferihez. Vénségedre. Pedig tudom, hogy nem szeretted. Persze, hol volt ő az én Jenőmhöz! – legyint, aztán szedelőzni kezd.

Nehezen megy a felállás, de a bot segít. Belekapaszkodik, veszi a táskát és a koszorút, majd tétován elindul. Néhány lépés után megáll. Megfordul. Keresztet vet. A pillantása csupa engesztelés. Közelebb lép, mécsest vesz elő a táskából, a sírra teszi, majd meggyújtja.

-- Szeretett ő téged is – szólal meg simogatón. – Csak nem annyira.

Történelmi tévedés

 

Egyszer a románok nagy ásatásba kezdtek, hogy hátha találnak valamit, ami igazolja, hogy ők már a római-korban is ott voltak.

A szorgos munka meghozta gyümölcsét, találtak egy régi nagy kőtáblát a következő felirattal "Ave Cezar Vavan".

Megörülnek, hiszen kezükben a bizonyíték, már nem érheti szó a ház elejét, csak a "vavan" szót nem értik, de a többi egyértelműen igazolja, hogy római-kori.

De a hiányzó részt majd a tudósok kitalálják, addig is a Bukaresti Nemzeti Múzeumban a helye.

Jöttek is a látogatók, ám egyszer csak a sokaság arra figyel fel, hogy egy székely paraszt iszonyatosan röhög... Oda is súgja neki a múzeumőr:

- No, te székely! Ne nevess ilyen hangosan, mert elvisz a Sekuritate.

De a székely csak nevet, és nem bírja abbahagyni. Be is viszik kihallgatásra és kérdezik, hogy min nevet ennyire.

- Hát, csak azon, hogy nem az van oda írva "Ave Cezar Vavan", hanem az, hogy "A Véce Zárva Van".

 

Szatmári-sík -- Templomok útján a Szamosháton