Bár elbitangolt a világ...

 

„Én optimista vagyok, bár látom, elbitangolt a világ, a vesztébe rohan, ha így folytatódik. De a káosz után rend kell, hogy legyen, s így lesz, bízom benne. A gyerekeknek ezért kell ismerni a gyökereket, s tudni, hogy a világ nem az, amit mindenütt látnak, és a tévéből ismernek. A világ egész másutt kezdődik. A saját bensőmben, aztán a családnál, aztán a közösségeknél. Amik már nincsenek. De mintha egyre születnének.” (Schäffer Erzsébet)

 

Az utolsó lakos

 

Ha átadjuk magunkat a gyásznak...

 

"Az egyik nyáron hármas veszteségélményt éltünk meg a családban: két hónap leforgása alatt meghalt az anyósom és az apósom, én pedig elveszítettem egy magzatot. Azt hiszem, ekkor tapasztaltam meg életemben először, hogy milyen igazán veremben lenni, amikor elfogynak az erőforrások, és nincs mibe kapaszkodni. Férjem gyászolt, ezért ő sem tudott engem úgy támogatni, ahogy szokott, és persze én sem adhattam neki annyi erőt, mint máskor. Ekkor tudatosult bennem, mennyire fontos, hogy utat adjak a fájdalomnak, hogy megengedjem magamnak ezt az érzést, hogy ki merjem mondani és el merjem fogadni azt, hogy nehéz, hogy nagyon fáj! Ekkor tudtam csak elsiratni minden veszteségemet. Addig már-már elhittem: én annyira erős vagyok, hogy mindennel megbirkózom. Hazudtam magamnak. Meg kellett tanulnom megélni a gyászt. Amikor év végén a tizenöt éves kutyám is elpusztult, mintha önmagam egy jelentős része is kiszakadt volna belőlem, de akkor már fel voltam készülve az elengedésre. Hagytam, hogy felszínre törjön a fájdalom, elsirattam a kutyámat, „szőrös gyermekemet”. Aztán a negatív érzések helyét átvette a hála, hogy ilyen sok ideig velünk volt, és ennyi mindent tanított nekünk. Azt hiszem, ekkor jutottam el oda, hogy megértsem azt, amit olyan gyönyörűen fogalmazott meg Verena Kast: ha átadjuk magunkat a gyásznak, elkezdődik bennünk egy olyan lelki folyamat, amely segít elszakadni attól, amit elveszítettünk. Ennek során tudomásul vesszük és elfogadjuk a veszteséget, mégis a legtöbbet őrizzük meg a megszakadt emberi kapcsolatból és élethelyzetből." (Dr. Kádár Annamária)

Mikor a világ összeomlik

Tetszik tudni, mikor belül omlik össze a világ, azt nem veszi észre rajtunk kívül senki. Nem olyan, mint egy földrengés vagy egy szökőár. Nincs is semmilyen hangja. Csak fájdalom van és üresség.

Ha azt mondanám, hogy Jenő bácsi volt a legjobb tanárom, még nem mondanék semmit. Ő volt a megértés, a becsület és a tisztesség. Már-már ő volt az isten. Tudott, persze, nagyon kemény is lenni, de nem a szigorától féltünk, hanem a tekintetétől. Anyánknak sok mindet nem mondtunk el, de neki igen. Mindig tudta, ki kibe szerelmes, meg azt is, ha szerelmi bánatunk volt.

Talán ez ma már hihetetlen, de képes lett volna ölre menni értünk. Az egyik osztálytársnőm egyszer sírva jött az iskolába. Az apja éjszaka részegen kizavarta őket a házból. Nem először és nem utoljára. Jenő bácsi azonnal észrevette, hogy valami baj van. Szünetben bement a tanáriba, aztán csak a nagy veszekedést hallottuk. Mint később a fülünkbe jutott, szólt a többi tanárnak, hogy a lányt legalább aznap hagyják békén és szóljanak a gyermekvédelemnek. Mire a matektanárnő, valamennyien utáltuk, azt válaszolta, hogy ez a család magánügye, a tanár ezzel ne foglalkozzon, az a dolga, hogy leadja az anyagot. Állítólag Jenő bácsi majdnem kihajította az ablakon.

Volt az osztályban egy fiú, kifejezetten jó eszű gyerek, jól is tanult. Nyolcadikba jártunk, amikor elpanaszolta, az apja nem engedi gimnáziumba. Egyetemre meg pláne. Azt mondja, szerezzen egy jó szakmát, mert minél előbb pénzt kell keresni. Jenő bácsi elment a szüleihez. Előbb szépen kérte őket, de aztán rájuk, kiáltott, hogy tönkreteszik a gyerekük életét. Majdnem megverték… De végül Jóska, így hívták a fiút, tényleg elvégezte az egyetemet.

Szóval ilyen ember volt. Többször jártam nála. Segített felkészülni az érettségire, pedig jogilag már semmi köze nem volt hozzám. A szép fiatal feleségével élt, meg a gyönyörű kislányával. Ők is rajongtak érte.

Aztán leérettségiztem, felvettek az egyetemre, elkerültem a városba és ők is elköltöztek. Egy este, már korán sötétedett és hideg is volt, levágtam az utat a kollégiumba menet. A parkban nem járt senki, de az egyik padon, egy lámpaoszlop alatt két alakot vettem észre. Közelebb léptem, megálltam a fénykörön kívül. Egy nő és egy férfi ült ott. Két enyhén spicces ember. A nő kifejezetten csúnya volt. Kopott, koszos és ápolatlan. A férfi ölelgette, csókolgatta. Kissé húzódozott, de látszott rajta, hogy nagyon élvezi a közeledést.

-- Gyere velem! – mondta a férfi. – Az egyik barátomnak van a közelben egy lakása. Biztosan kölcsönadja.

A hang ismerős volt. Nagyon ismerős. Hirtelen belémhasított a felismerés és a vele a csalódás.

Tetszik tudni, mikor belül omlik össze a világ, azt nem veszi észre rajtunk kívül senki. Nem olyan, mint egy földrengés vagy egy szökőár. Nincs is semmilyen hangja. Csak fájdalom van és üresség.