Tetszik tudni, mikor belül omlik össze a világ, azt nem veszi észre rajtunk kívül senki. Nem olyan, mint egy földrengés vagy egy szökőár. Nincs is semmilyen hangja. Csak fájdalom van és üresség.
Ha azt mondanám, hogy Jenő bácsi volt a legjobb tanárom, még nem mondanék semmit. Ő volt a megértés, a becsület és a tisztesség. Már-már ő volt az isten. Tudott, persze, nagyon kemény is lenni, de nem a szigorától féltünk, hanem a tekintetétől. Anyánknak sok mindet nem mondtunk el, de neki igen. Mindig tudta, ki kibe szerelmes, meg azt is, ha szerelmi bánatunk volt.
Talán ez ma már hihetetlen, de képes lett volna ölre menni értünk. Az egyik osztálytársnőm egyszer sírva jött az iskolába. Az apja éjszaka részegen kizavarta őket a házból. Nem először és nem utoljára. Jenő bácsi azonnal észrevette, hogy valami baj van. Szünetben bement a tanáriba, aztán csak a nagy veszekedést hallottuk. Mint később a fülünkbe jutott, szólt a többi tanárnak, hogy a lányt legalább aznap hagyják békén és szóljanak a gyermekvédelemnek. Mire a matektanárnő, valamennyien utáltuk, azt válaszolta, hogy ez a család magánügye, a tanár ezzel ne foglalkozzon, az a dolga, hogy leadja az anyagot. Állítólag Jenő bácsi majdnem kihajította az ablakon.
Volt az osztályban egy fiú, kifejezetten jó eszű gyerek, jól is tanult. Nyolcadikba jártunk, amikor elpanaszolta, az apja nem engedi gimnáziumba. Egyetemre meg pláne. Azt mondja, szerezzen egy jó szakmát, mert minél előbb pénzt kell keresni. Jenő bácsi elment a szüleihez. Előbb szépen kérte őket, de aztán rájuk, kiáltott, hogy tönkreteszik a gyerekük életét. Majdnem megverték… De végül Jóska, így hívták a fiút, tényleg elvégezte az egyetemet.
Szóval ilyen ember volt. Többször jártam nála. Segített felkészülni az érettségire, pedig jogilag már semmi köze nem volt hozzám. A szép fiatal feleségével élt, meg a gyönyörű kislányával. Ők is rajongtak érte.
Aztán leérettségiztem, felvettek az egyetemre, elkerültem a városba és ők is elköltöztek. Egy este, már korán sötétedett és hideg is volt, levágtam az utat a kollégiumba menet. A parkban nem járt senki, de az egyik padon, egy lámpaoszlop alatt két alakot vettem észre. Közelebb léptem, megálltam a fénykörön kívül. Egy nő és egy férfi ült ott. Két enyhén spicces ember. A nő kifejezetten csúnya volt. Kopott, koszos és ápolatlan. A férfi ölelgette, csókolgatta. Kissé húzódozott, de látszott rajta, hogy nagyon élvezi a közeledést.
-- Gyere velem! – mondta a férfi. – Az egyik barátomnak van a közelben egy lakása. Biztosan kölcsönadja.
A hang ismerős volt. Nagyon ismerős. Hirtelen belémhasított a felismerés és a vele a csalódás.
Tetszik tudni, mikor belül omlik össze a világ, azt nem veszi észre rajtunk kívül senki. Nem olyan, mint egy földrengés vagy egy szökőár. Nincs is semmilyen hangja. Csak fájdalom van és üresség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése