Elveszett mögüle az értelem

 

"Egy nő megérkezett a pszichoterápiás órára, és körülnézett, hova tehetné le a bundáját.

Első órán.

– Dobja csak le a díványra!

– Nem, nem! A felsőruhát nem szabad kárpitozott bútorra tenni!

– Honnét veszi ezt?

– Magától értetődő. Így nevelt az anyám.

– Kérem, a következő alkalomra kérdezze meg tőle, hogy miért.

Második órán.

– Na, mit mondott a mama?

– Azt, hogy ezt mindenki tudja. Így természetes.

– Ő honnét tanulta?

– A mamájától. Az én nagymamámtól.

– Él még a nagymama?

– Persze.

– Tegye meg, hogy őt is megkérdi.

Harmadik órán.

– Mit mondott a nagymama?

– Tudod – mondta –, gyerekkoromban mellettünk egy nagyon szegény család lakott. A gyerekek átjártak hozzánk játszani. Anyám csak ahhoz ragaszkodott, hogy a kabátjukat ne tegyék a díványra vagy egy fotelbe, hanem akasszák fel a fogasra, mert attól félt, hogy a ruhatetű belemegy a kárpitozott bútor szövetébe.

Íme, egy szabály, amelynek valaha értelme volt, de az idők során elveszett mögüle az értelem, és mechanikusan ismételgették generációk. Hagyománnyá, szokássá, rítussá vált. Tele vagyunk ilyen mechanizmusokkal, és viszonylag kevés ember vergődik fel arra a szintre, hogy automatikus reagálásait tudatosan átgondolja, revízió alá vegye, és egyes inadekvát reakcióktól megszabaduljon, másokat, amelyek racionális megítéléssel beváltak, megerősítsen magában." (Popper Péter)

 

Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek

 

A szenzációs ófehértói aranylelet a Szabolcsvármegyei Jósa Múzeumba került

 

(Megjelent:Nyírvidék, 1924.10.24.)

Mikecz István alispán akciójának sikere. Hogy kerültek a bronzkori aranytárgyak a felszínre? Vad András, az aranytárgyak megtalálója kemecsei ember. Az aranyleletet eddig az állampénztar őrizte. A lelet továbbra is az állam tulajdonában marad

Nyíregyháza, október 23. A Nyírvidék tudósítójától .
Még 1922. május 1-én történt, hogy Vad András kemecsei származású leveleki gazda Ófehértó határában lévő szőlőjében 26 darab, összesen 936 és fél gramm súlyú aranyleletet talált. Az aranylelet, amely bronzkori huzalokból és karperecekből állott, országos figyelmet keltett, Vad András ásója a maga nemében gyönyörű bronzkori dokumentumokat emelt a felszínre, amelyekhez hasonló a leggazdagabb múzeumokban is kevés van. A nagy muzeális értéket képviselő tárgyak a törvényszabta úton az állam tulajdonába jutottak és mindmáig az államkincstár őrizte őket. Az első pillanatban nyilvánvaló volt azonban, hogy a vármegye bronzkori kultúráját reprezentáló aranytárgyak a vármegyei múzeumba valók, mert csakis itt felelnek meg a föld mélységéből felszínre került emlékek nagy nevelő hivatásának, csak itt, az ugyancsak a vármegye bronzkoráról regélő tárgyak mellett, azokkal együtt van egy ősi korszakot jelző hatóerejük. Ezt a szempontot Mikecz István alispán, aki vármegyénk múzeumának hivatása magaslatára emelése érdekében az ősi föld iránt érzett rajongó szeretetével és kiváló kulturális érzékével minden időben odaadó fáradsággal fejti ki irányító tevékenységét, olyan sikerrel képviselte az illetékes körök előtt, hogy a nagyértékű lelet az államkincstárból visszakerült egyedül méltó helyére, a Jósa Múzeumba.

Vad András megtalálja aranytárgyakat.
Hogy kerültek a régi aranytárgyak több ezer év után a napfényre? Olyan kérdés, mely a szenzációs lelettel kapcsolatban erősen izgatta a fantáziát. Munkatársunk Kiss Lajostól, a Szabolcsvármegyei Jósa Múzeum igazgatójától, aki Mikecz István alispán megbízásából először szállt ki a lelőhelyen, s most Budapestre utazik a lelet átvétele céljából, a következő felvilágosítást nyerte:
Vad András kemecsei gazda, leveleki Iakos, akinek Ófehértó határában szőlője van 1922. május 1-én szorgalmasan homlított az ófehértói határban. Ásója már több mint egy méter mélységben járt, mikor a májusi napban megcsillant a szabolcsi homok. Sárgarézszerű drótcsomó tűnt elő, s érdekes, hogy Vad Andrásnak az első gondolata az volt, milyen szerencsés ember ő, éppen ma akarja megkarikázni a sertések orrát, s íme itt van hozzá az akkurátos rézdrót. Nagyot nézett aztán, mikor a szép sárga dróthuzalokon kívül kecses női karokra való fényes karperecek kerültek föl. Akkor már Vad András tudta, hogy, nem lesz a fényes drótból sertés orrára való karika, mert ez az volna, amiről a közmondás beszél: „disznó orrán aranyperec”. Bizony, a szép ragyogó tárgyak, amelyek töredezett cserépedényből kerültek elő, aranytárgyak voltak .
Vad András hazavitte a leletet Levelekre, ahol a szomszédok nagy csodálkozással mondották, biz az színarany mind egy szálig. Volt olyan, aki azt mondotta: tartsa meg, az övé, de az okosabbak szavára hallgatott, akik megmondották, hogy biz az nem az övé, azt be kell szolgáltatni. El is vitte a szépséges tárgyakat a tisztelendő úrhoz, akivel a jegyző úrhoz vitték át az aranyleletet. Értesítették a szolgabíró urat, jegyzőkönyvet vetlek fel, telefonáltak Mikecz István alispánnak, aki azonnal intézkedett, hogy Kiss Lajos múzeumőr vegye át a leletet.

A képen: A nyíregyházi Jósa András Múzeum (1933.)

Forrás: Fortepan.

Hülye kérdés

 

A fiatal pár hajnalban, egy szeretkezés után heverészik az ágyban.

-- Drágám, mondd meg, de őszintén: voltál előttem valaki mással is? – szólal meg a pasi.

-- Te teljesen bolond vagy? – csattan fel a leányzó. – Hajnali négy óra van! Még mindenki alszik!