"Egy nő megérkezett a pszichoterápiás órára, és körülnézett, hova tehetné le a bundáját.
Első órán.
– Dobja csak le a díványra!
– Nem, nem! A felsőruhát nem szabad kárpitozott bútorra tenni!
– Honnét veszi ezt?
– Magától értetődő. Így nevelt az anyám.
– Kérem, a következő alkalomra kérdezze meg tőle, hogy miért.
Második órán.
– Na, mit mondott a mama?
– Azt, hogy ezt mindenki tudja. Így természetes.
– Ő honnét tanulta?
– A mamájától. Az én nagymamámtól.
– Él még a nagymama?
– Persze.
– Tegye meg, hogy őt is megkérdi.
Harmadik órán.
– Mit mondott a nagymama?
– Tudod – mondta –, gyerekkoromban mellettünk egy nagyon szegény család lakott. A gyerekek átjártak hozzánk játszani. Anyám csak ahhoz ragaszkodott, hogy a kabátjukat ne tegyék a díványra vagy egy fotelbe, hanem akasszák fel a fogasra, mert attól félt, hogy a ruhatetű belemegy a kárpitozott bútor szövetébe.
Íme, egy szabály, amelynek valaha értelme volt, de az idők során elveszett mögüle az értelem, és mechanikusan ismételgették generációk. Hagyománnyá, szokássá, rítussá vált. Tele vagyunk ilyen mechanizmusokkal, és viszonylag kevés ember vergődik fel arra a szintre, hogy automatikus reagálásait tudatosan átgondolja, revízió alá vegye, és egyes inadekvát reakcióktól megszabaduljon, másokat, amelyek racionális megítéléssel beváltak, megerősítsen magában." (Popper Péter)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése