A kommunista kormányzótanács köszönete a vörös hóhérnak

 

(Megjelent: Amerikai Magyar Népszava, 1935.02.08.)

 

Minden ítélkezés nélkül akasztatott Szamuelly -- A vörös terroristák kínzókamrája

 

BUDAPEST, február. — Az ellenforradalmak véres leveréséről, Szamuelly terroristáinak borzalmas kegyetlenkedéseiről, kínzásokról, akasztásokról mondtak el megrázó részleteket a Rákosi-ügy tanúi.

Dénes Géza jegyző volt az első tanú, aki a devecseri ellenforradalom történetét mondta el.
— A községben elfogták az ellenforradalmárokat, — vallotta — letartóztatták őket. Össze­szedtek hatvan-hetven embert, aztán a terroristák fosztogatni kezdtek. Május 7-én érkezett a községbe Szamuelly László, Szamuelly Tibor öccse és a járásbíróság épületében felállította a vész­törvényszéket. Szamuelly volt az elnök, minden kihallgatás nélkül ítélték halálra Baják Ist­ván tanítót, Ferenczy Ala­jos kisbirtokost. A terroris­ták kivitték őket a temetőbe és ott a két embert fel­akasztották.
— Herenden elfogták Krasovszky Gyula tanítót, akit má­jus 8-án ugyancsak kihallgatás nélkül akasztottak fel. Előbb autóval az akasztófa körül vit­ték és ezt mondták neki: “Itt fogsz lógni, kutya!” Rettenetes dolgokat vittek véghez, a tanító testéről letépték a ruhát, két órán keresztül meztelenül lógott az akasz­tott ember a fán, majd trágyaszekérre tették és ko­porsó nélkül földelték el a temető árkában. Május15-én felakasztották Somo­gyi Géza ötgyerekes család­apát, előzőleg azonban éjfél­kor agyonlőtték a temető­ben.
Többeket kényszermunkára ítél­tek, de volt, aki szabadságvesztéses büntetését pénzzel meg­válthatta. Csak kék pénzt fogad­tak el, de beleegyeztek a részletfizetésbe is.
Bukovszky Jenő jegyző a kis­kőrösi ellenforradalom letörésé­ről vallott.
— Július 22-én, 23-án tört ki Kiskőrösön az ellenforradalom, de sikertelenül végződött. Egy Lévay nevű ember érkezett a községbe, — vésztörvényszéket sem állított fel, hanem saját személyében ítélkezett.
Megkérdezte az embereket, hogy hívják őket, aztán in­tett a terroristáknak: vigyék. Három embert a köz­ségháza előtti eperfára akasztottak fel.
— A község 600,000 korona sarcot fizetett. Még több embert ítéltek halálra, de ezeket nem végezték ki, mert pénzért megváltották életüket. Kiki a tehetsége szerint 10—15000 koronát fizetett.

RÁKOSI A GYILKOSSÁGOK VÁDJA ELLEN
— Na, Rákosi Mátyás, mit szól ezekhez? — kérdezte az elnök a vádlottól.
— Ebben az ügyben nem vagyok vádolva — jelentette ki Rákosi.
— De igen, — mondotta Tamássy ügyész — lázadással és erőszakkal is van vádolva.
— De gyilkosság miatt nem — replikázott Rákosi Mátyás.
— A gyilkosság csak elég erőszak — vágott vissza az ügyész.
Rákosi erre kijelentette:
— A tanú úr vallomására az a meg­jegyzésem, hogy azt a Lévay elvtársat, aki halálraítélt és kivégeztetett három embert, szintén halálra ítélték és kivé­gezték.
— Ki végeztette ki? — kérdezte az elnök a tanútól, aki így felelt:
— A jogrend visszaállítása után a budapesti büntetőtörvényszék halálra ítélte.
Schneider Sebő a ráckevei ellenfor­radalom sikertelen kimeneteléről val­lott.
— Az ellenforradalmárokat elfog­ták. Én voltam a községi pénztárnok. Annyira összevertek, hogy eszmélete­met vesztettem. A jobb karomat az egyik terrorista több helyen eltörte. Orvost kértem, mire ezt válaszolták: “Vén kutya, ha megdöglesz, ak­kor sem kapsz orvost!” Ezután összeült a forradalmi törvényszék, többeket halálraítéltek és három embert kivégeztek: fő belőtték őket.
A kivégzést nekem is végig kellett néz­nem. Az egyik halálraítélt a második sortűz után sem halt meg, mire a ki­végzést vezető terrorcsapat parancs­noka odarohant a szerencsétlen em­berhez és revolverrel leütötte, mint a kutyát. A községet megsarcolták, de csak kék pénzt fogadtak el.
— A kék pénzt a sarc egy formája volt — jegyezte meg a vallomásra Rá­kosi Mátyás. — Úgy történt ez, mint a francia burzsoá-forradalomban, ezt tőlük tanultuk.
Herczog István könyvszakértő a kö­vetkező tanú. Fehér Imre ezredes se­gédtisztje volt. A kormányzótanács az ő ezredét küldte le a Duna-Tisza kö­zére az ellenforradalom leveretésére. Fehér és ő titokban állandó összeköt­tetésben voltak az ellenforradalmi kö­rökkel.
— Március végén Fehér Imre kö­zölte, — vallotta Herczog — hogy az Odescalchi-féle ellenforradalmi szer­vezkedés folyik, ezredet akarnak szer­vezni, tiszteket hoznak be, hogy maj­dan a vörösök ellen forduljanak. Ami­kor a dunántúli ellenforradalom kitört, Fehér azt a bizalmas utasítást kapta, hogy később egyesülhet az ellenforradalmárokkal. Mire azonban leértünk, már szétverték az ellenforradalmat. Lacházára értünk először, éjszaka ránk törték az ajtót, Szamully jelent meg terrorhordáival.
— Lacházán a fehérek és a terroris­ták között volt összeütközés? — kér­dezte az elnök.
— Nem. A házakból előjöttek a pa­rasztok kaszákkal és fegyverekkel, de aztán visszavonultak.
Szamuelly Fehért felelősségre vonta, hogy miért vonult be olyan simán és miért nem tör­tént senkinek sem baja. Megfe­nyegette Fehért: ha ilyesmi még egyszer előfordul, akkor fel fog lépni ellene.
Másnap Dömsödre mentünk. Az or­szágút mellett néhány holttestet lát­tunk az árokban és a község határá­ban. Azt mondották: autók mentek arra felfegyverzett terroristákkal, akik gépfegyverekkel és puskákkal lövöl­döztek.
— Amikor Fehér és Szamuelly kö­zött összetűzés volt, — kérdi az elnök — hivatkozott Szamuelly arra, hogy a kormányzótanácstól utasítása és megbízatása van, amelynek értelmé­ben őt, az ellenforradalom leverésével bízták meg és az összes csapatok alája vannak rendelve?
— Igen, — hangzik a válasz — figyelmeztette Fehért, hogy neki telj­hatalma van mindenki felett ítélkezni. Solton a községháza előtt egy fán akasztott embert láttunk. A község jegyzője volt, akit tragikus körülmé­nyek között végeztek ki. Amint hal­lottuk az ottani emberektől: a jegyzőt ellenforradalmi tevékenysége miatt Szamuelly családja jelenlétében akasz­tatta fel. A jegyző felesége kegyelemért könyörgött, mire Szamuelly azt válaszolta, hogy megkegyelmez a jegyző­nek, ha az akasztásnál a felesége rúgja ki a zsámolyt férje alól.
— A szerencsétlen asszony ezt meg­tette és kegyelemért rimánkodott, Sza­muelly a szemébe nevetett. A jegyzőnő őrjöngött. Fehér elküldött az asszony­hoz, hogy tolmácsoljam részvétét, de nem lehetett vele beszélni, olyan lelkiállapotban volt. A jegyző holttestét hulladékkal kenték be.
A tárgyalóterem közönsége néma csendben hallgatja a borzalmas események történetét; a hallgató­ság soraiban többször az elszörnyülködés moraja zúg fel.

 
AZ ÖRDÖGI SZAMUELLY
— Ezután Kunszentmiklósra men­tünk, majd Hartára, ahol szintén fel­akasztottak egy embert. A kivégzések­ről jegyzőkönyveket és fényképeket készítettünk az olasz misszió részére, hogy külföldre kerüljenek és külföldi beavatkozás történjen.
Szamuelly minden ítélkezés nélkül akasztott. Felállították a halál­raítéltet egy székre, felakasztot­ták és a lakosságnak megparan­csolták, hogy másnapig senki ne merjen hozzányúlni a kivégzet­tekhez.
Dunapatajon lövöldözés is volt, de ez csak vaklármának bizonyult. A terro­risták gépfegyveres autókkal, amelye­ken aknavetők is voltak, járták be a környékbeli falvakat, a lakosok közül többeket összefogdostak és bevitték a községházára, 16-17 embert fogtak el, közöttük 16-17 éves diákokat is, akik szabályszerű igazolvánnyal Budapestről érkeztek élelmiszervásárlás céljából.
Szamuelly két ilyen fiatal diákot is felakasztatott.
— Fehér tiltakozott, hogy kihallga­tás, ítélet és ok nélkül akasszanak fel embereket, de hiába. A terroristák ve­zére egy Münk nevű ember volt. Pus­katussal ütötték a letartóztatottakat. Münk mindegyikre mondott valamit, mire Szamuelly intett: “vigyétek és húzzátok fel!”
— A községháza előtti téren levő akácfára akasztották fel a halálraítél­teket.
Aki kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit Szamuellynek, annak kézigránáttal a szájára ütöttek, hogy a fogai kihullottak. Bajonettekkel, késsel szurkálták az elítélteket.
Egy 80 éves paraszt úgy össze volt verve, hogy vérzett és vizet kért, mi­re össze-vissza verték. Fehér ezredes e jelenet láttára rettenetesen sírt. Az öreget felállították egy székre, de az öreg elszaladt, mire egy terrorista utá­na lőtt, az öreg elesett, felkapták és felakasztották.
— A következő reggel Kalocsára mentünk, akkor már megtudtuk, hogy az ellenforradalmárok, akikkel Fehér összeköttetésben állott, elvonultak. A községháza előtt nagy tömeg gyüleke­zett. Fehér ezredes sírógörcsöket ka­pott.
— Fehér a kalocsai érseknél is meg­jelent?
— Igen és megnyugtatta, hogy nem lesz semmi baja, tisztek fogják őrizni, akik megakadályozzák, hogy bárki is közelébe jusson. Tényleg nem is tör­tént semmi baja a kalocsai érseknek.
— Szamuelly az érseket is megfe­nyegette?
— Úgy tudom, hogy Szamuelly Fehér előtt járt az ér­seknél és mondotta, hogy papot is fognak akasztani, mert azok is részesek az ellenforradalomban. A községházán állította fel a vész­törvényszéket.

HARANGKÖTELEKRE AKASZTOTTAK
— Hogy folyt le ez a vésztörvény­széki tárgyalás?
— Előbb, egy tartalékos hadnagy került sorra, akinek Szamuelly azt mondta, hogy ne beszéljen olyan sokat, úgyis fel lesz akasztva.
— Egy polgári ruhába öltözött zász­lós volt a következő, ennek a zsebeit kikutatták, mindent elszedtek tőle a terroristák. Alig két percig tartott a kihallgatás, Szamuelly azt mondotta: ‘‘Maga is hozzájuk tartozott, maga is fel lesz akasztva”. A következő egy Krémer nevű volt. Fehér könyörgött ennek az embernek az életéért. Sza­muelly gúnyosan mondotta: “Majd meggondolom". A kihallgatás alatt a terroristák a templom harang­jainak köteléből készítették az akasztáshoz szükséges köteleket.
Este nyolc órakor 16 embert akasztot­tak fel a községháza előtti fára és még másnap is ott csüngtek a halottak.
— Az ön emberei hogy viselkedtek az akasztás alatt? — A tiszteknek sikerült rájuk be­folyást gyakorolni, hogy ne menjenek akasztások közelébe, de rettenetesen tel voltak háborodva. Két napig vol­tunk Kalocsán, aztán visszajöttünk Bu­dapestre.
— Kalocsán fosztogattak a terro­risták?
— Mindenfélét összeszedtek, de ezt mindenütt megtették.
A terroristák telve voltak drága szivarokkal, likőrökkel és éksze­rekkel.
— Mutatott Szamuelly egy ívet, amelyben a kormányzótanács felhatal­mazza őt, hogy a Duna-Tisza közén a csapatok fölötti parancsnokságot át­vegye?
— Igen, mutatta Fehérnek és én is láttam ezt az ívet.
Amikor Budapestre érkeztünk, hallot­tuk, hogy kitört az ellenforradalom. Azok az ellenforradalmi körök azon­ban, amelyekkel érintkezésben voltunk, kétségbe voltak esve, féltek, hogy le­tartóztatják őket. A kivégzésekről ké­szített jegyzőkönyvet és fényképeket Romanelli segédtisztjének adtuk át, az olasz misszión azt tanácsolták nekünk, hogy egy példányt juttassunk el Haubrichnak, akin Fehér azt vette észre, hogy jóindulattal viseltetik és nem ért egyet a kommunistákkal.
— És mit válaszolt Haubrich, ami­kor megtudja, hogy mi történt? — teszi fel a kérdést az elnök.
— Kifakadt, hogy ‘‘csirkefogó, gazemberek, gyilkosok!” Azután ezt kiáltotta; “Az egész banda gyilkosokból áll!” Kijelentette, hogy végtelenül bántja, amiért tisztességes szocialista múltját odadobva, belekeveredett ebbe a bandába.
A Haubrichnak tett feljelentés ezután kitudódott és engem, valamint Fehér ezredest és Mozgony zászlóst az ellenforradalomban való közreműködésért börtönbe hurcoltak. Először a parla­mentbe vittek minket és ott egy Guzi nevű detektív, aki már régebben is de­tektív volt a rendőrségen, aránylag ba­rátságosan bánt velünk.
— Később a főrendiház nagytermé­be vittek, majd idehozták Fehér ezre­dest és Mozgony zászlóst is. Korvin- Klein Ottó elé állították, ő fehér ku­tyáknak nevezett minket és azt mon­dotta, hogy úgyis fel fognak húzni.
Ütöttek-vertek, kínoztak, végül az olasz misszió közbenjárására szabadlábra helyeztek bennünket.
— Már a ruhánkért mentünk, hogy boldogan elhagyjuk a parlament épüle­tét, amikor terroristák szaladtak össze mindenfelől, kettős sorfalat állot­tak és nekünk a két sorfal között kel­lett elmennünk . . .

DRÁMAI PERCEK
A hatalmas szál ember nem tudja folytatni szavait. El-elakad a hangja, csak az ajka mozog, de beszélni nem tud. Látszik, hogy minden erővel igyekszik legyűrni zokogását. Percekig tartanak a drámai pillanatok.
A teremben halálos csend van, min­denki elfojtott izgalommal nézi a né­mán zokogó könyvszakértőt. Az elnök, az ügyész, a védő egy szót sem szól és Rákosi Mátyás sápadtan előredőlve, két kézzel fogja homlokát.
Hosszú percek múltán a tanú nagy nehezen összeszedi magát és alig hallhatóan egy-egy szót mond:
----Ütöttek . . . ahogy mentünk a két sorfal között . . . rugdos­tak . . . leköpdöstek. Az utolsó terrorista szuronnyal le akart szúrni, de egy emberséges detek­tív, aki utánam jött, elkapott és kilökött az ajtón. Fehér ezredes, aki utánam jött, már nem tudott kiszabadulni, öt összetörték. A következő napok egyikén a hely­őrségi kórházban találkoztam ve­le, egyik karja el volt törve, má­sik karjából kitépték az izomzatot, feje csupa roncs volt, hátán tenyérnyi hely sem volt sértetlen.
Én is ágynak dőltem, mert állkap­csomat eltörték, fogaimat kiver­ték, fejem be volt dagadva és hetekig betegen feküdtem.
— Fehér ezredes milyen körülmé­nyek között halt meg?
— A helyőrségi kórházban üldözési mániát kapott. Állandóan kért minden­kit, hogy revolverrel állják körül ágyát, mert meg akarják ölni. Csillapítószereket szedett, egyre nagyobb dózisra volt szüksége, végül egy ilyen nagy dózis megölte.
— Álljon fel, Rákosi Mátyás! — töri most meg a halálos csendet az elnök.
Rákosi feláll. Most ő is halálsá­padt.
— Maga azt vallotta a minap, — mondja az elnök —- hogy a ta­nácsköztársaság hálás köszönetét fejezte ki Szamuellynek ténykedé­séért. Hát ez volt Szamuelly tény­kedése, amelyért önök hálás köszönetüket fejezték ki?
— Én nem ezt vallottam. Én azt mondottam, hogy amikor Szamuelly a románokat visszaverte, akkor köszö­netét fejezte ki a kormányzótanács.
— Ön nem ezt vallotta, üljön le!-— kiált Rákosira az elnök.
— Pedig ez a tény . . .
— Most ezt mondja, üljön le . . .
— Még csak azt akarom megjegyez­ni, — mondja most a tanú —, hogy
Szamuelly nem ember, hanem bestia volt.
A tanú hangja remeg az izgalomtól. Rákosi újból feláll:
— Ismét ki kell jelentenem, hogy ezekben az ítéletekben, kivégzésekben nekem semmi részem nem volt s ezek­kel nem is vagyok vádolva.
— Hányszor magyarázzam, — áll fel most Tamássy ügyész — hogy ön a külön felsorolt gyilkosságokon kívül igenis gyanúsított ezekben a bűncse­lekményekben is, mert ön lázadással van vádolva. Azt hiszem, elég enyhén minősítettem önnel szemben ezeket a bűncselekményeket, amikor nem gyil­kosság vádjával, hanem csak emberek elleni erőszakkal vádolom.
— Második megjegyzésem az, — folytatja Rákosi — hogy én az egyik kormányzótanácsi jegyzőkönyvben a következőket olvasom: “Rónai népbiz­tos kijelenti, hogy nem tartja helyes­nek azt, hogy a kormányzótanács Sza­muelly Tibortól, a kalocsai forradalom leveréséről jelentést kérjen, mert erre a megbízást Szamuelly nem a forradal­mi kormányzótanácstól, hanem a had­sereg vezetőségétől kapta.” Tehát ez is bizonyíték arra, hogy én, mint a kormányzótanács tagja, nem voltam részes Szamuelly cselekményeiben.
Ezután a tanúhoz fordul Rákosi Má­tyás:
— Kérem tanú úr meg tudná-e mon­dani, hogy az olasz misszió szervezte Magyarországon az ellenforradalmat, vagy Odescalchi herceg . . .
Tovább nem tudja folytatni a kér­dést Rákosi Mátyás, mert közbeszól az elnök:
— Nem tartozik a tárgyra.
A védőknek van még néhány kér­dése és azután a tanú drámai jelene­tekben bővelkedő kihallgatása véget ér.
Dr. Mazgony Sándor ügyvéd elmon­dotta, hogy 1919. júniusában részt vett abban az ezredben, amelyet a vörösök Fehér Imre ezredes vezetése mellett küldtek el az ellenforradalom leverésére. Neki és Fehérnek a többi tiszttel együtt az volt a szándéka, hogy a fehé­rekhez csatlakoznak, ezt a tervet azon­ban meghiúsította, hogy Szamuelly na­gyobb terrorcsapattal csatlakozott hoz­zájuk. Erre a tisztek elhatározták, hogy megszöknek, így tett ő is.
Az állomásokon, amelyeken ke­resztülhaladt, mindenütt akasz­tott embereket látott. Amikor Hartára érkeztek, Szamuelly ép­pen bárom embert húzott fel a fákra.
Dunapatajnál ütközet fejlődött ki a vörösök és fehérek között. Ó bement a községházára, ahol Szamuelly éppen tejet reggelizett. Behozta a két fiatal­embert, minden kihallgatás nélkül in­tett Szamuelly a terroristáknak, hogy vigyék ki és végezzenek velük. A köz­ségháza előtt felkötötték az egyik fia­talembert. A másik el akart szökni, er­re utána lőttek és ott az utcán agyon­verték. Szamuelly közben nyugodtan reggelizett.
— Én rosszul lettem, — vallotta a tanú — bevittek a tanító házába. Ez­után visszatértem Budapestre, ahol ké­sőbb felkerestem Fehér ezredest és jegyzőkönyveket vettünk fel a látott eseményekről. Ezeket a jegyzőkönyve­ket átadtuk az olasz missziónak, hogy juttassák el külföldre és lássák ott, hogy miféle rémségek történnek itt.
— Egy éjszaka azután a vörösök le­tartóztattak és a parlamentbe vittek. Akkor már ott volt Fehér ezredes és Herzog főhadnagy. Fehért puskatussal vesén vágták, nekem estek és megrug­dostak. Fehér ezredest később beszál­lították a helyőrségi kórházba, ahol meglátogattam. Az ezredes panaszko­dott, hogy szörnyű kínjai vannak és üldözési mániában szenved.

Fotó: Fortepan.

Hány vesénk van?

Aparicio Torelly Aporelly (1895-1971) neves olasz humoristáról jegyezték fel az alábbi történetet.

Aporelly az orvosi egyetemre járt és egy napon a professzor megkérdezte tőle:

- Hány vesénk van?

- Négy - válaszolta a diák.

- Négy? - replikázott az arrogáns professzor, aki azok közé tartozik, akik élvezettel tapossák el a diákok hibáit. - Hozz egy bála szénát, mert van egy szamár a teremben! - parancsolta a tanár a segédjének.

- És egy csésze kávét nekem - mondta a megkérdezett tanuló a tanársegédnek.

A tanár dühös lett és kitette a tanulót az osztályból.

Mielőtt a tanuló elhagyta a termet, így javította ki a dühös tanárt: - Azt kérdezte, hány "vesénk" van. Nekünk négy van: kettő az enyém és kettő az öné. A "nekünk van" kifejezés ugyanis többes szám. Jó étvágyat a bálához!