Vasárnap az egész ország kegyeletes részvéte mellett temették el Munkácson a cseh orvtámadás hősi halottait

 

(Megjelent: Esti Újság, 1939.01.10.)

Munkács, január 9.
Páratlanul hatalmas és fájdalmasan szép volt az a temetés, amelyet vasárnap Munkácson a magyar nemzet rendezett hat elesett vitézének, akik Munkács védelmében estek el, valamint annak az egyszerű ruszin asszonynak, akit a csehek golyója ölt meg Oroszvégen. Ezrek és ezrek sorakoztak fel a munkácsi városháza előtti hatalmas téren, hogy a végtisztesség megadásánál jelen legyenek. A tér közepén emelvény állott, azon fe­kete lepellel letakarva katafalk s a katafalkon hét koporsó.
Minden koporsón magyar nemzeti színű lepel. A koporsók előtt az emelvény felőli oldalon piros-fehér-zöld szalagos koszorúk százai, középen a magyar kormány ko­szorúja, amelyet Jaross Andor miniszter hozott Budapestről. Jobbra tőle Munkács város koszorúja, amelynek szalagján ez a felírás volt olvasható: „Köszönjük, hogy megmentettetek. — Munkács városa.”
Szemben a katafalkkal a magyar önkén­tesek, a másik oldalon a munkácsi ma­gyar nemzetőrség helyezkedett el, amely oly példás vitézséggel vett részt a város védelmében.
Az óriási tömegben példás volt a rend. A koporsók melletti emelvény közvetlen közelében ott állott az a hatalmas kará­csonyfa, amelyet a magyarság állított fel, s amely most a görögkatolikus karácso­nyon is hirdeti a magyar szeretetet s á magyarság béke iránti készségét. Két óra után néhány perccel Bertók Béla munká­csi református püspök megkezdte gyász­beszédét a díszemelvényről. A református püspök imádságos szavainak befejezése után Sörös János római katolikus esperes plébános kezdte meg a katolikus gyászszertartást és meleg hangú gyászbeszéd­ben búcsúztatja Munkács hősi halottait. Utána Tichy Kálmán görögkatolikus lel­kész végezte a görögkatolikus gyászszertartást. Az egyházi szertartások befejezése után az egyesített dalárdák a Szózatot énekelték el.

 
A gyászbeszéd
Ekkor lépett a díszemelvény elejére Vozáry Aladár képviselő s a következő be­szédet mondotta:
— Két nap múlva két hónapja lesz an­nak, hogy a késő ősz koraestjében ugyan­ezen a helyen állt és várt Munkács város egész lakossága, hogy köszöntse a felsza­badulást hozó magyar honvédséget, s bol­dog örömmel keblére boruljon minden magyar édesanyjának: Magyarországnak. Akkor, azok az órák az Egek Urához in­tézett hálaadásnak és örömujjongásnak voltak fenséges és boldog órái. Most itt van Munkács város egész lakossága,— de nem öröm, hanem gyász ül az arco­kon, nem boldogságot, hanem fájdalmat sugároznak szemeink. Azon az emelvényen, amelyen a felszabadulást ünnepeltük, ahonnan akkor örömujjongás hallatszott, most ravatal áll, s a ravatalon hat koporsó.
Ebben a hét koporsóban hat talpig magyar férfi és egy egyszerű rutén asszony fekszik. Életüket vesztették, mert magyarok voltak és rajongva szerették hazájukat. Munkács városának már sok hősi halottja van, s ez a hat férfi most mint újonc a hősök sorában az el­sők között áll. Amióta az államok között nemzetközileg megállapított érint­kezés van, ilyen galádság még nem történt egy nemzet ellen, mint amellyel 1939. január 6-ának kora hajnalán megtámadták Oroszvéget és Munkácsot.
Ez nem egyes fanatikus egyének fegyel­mezetlen szándékából fakadt, mert ami akkor Oroszvég és  Munkács ellem, irá­nyult, az egy állam hadserege egy részé­nek pontosan és tervszerűen előkészített támadása volt egy város békés polgári la­kossága ellen.
A támadók az úgynevezett cseh­szlovák hadseregnek rendes sorkatona­ságából valók voltak. Kiszámított volt ez a támadás, mert tudták a csehek, hogy a magyar kormány és a magyar hadsereg vezetősége tisztelet­ben tartva a nemzetközi megállapodást, csak a legkisebb békelétszámú katonai csa­patokat tartotta Munkácson és környékén. Stratégiai tervszerűséggel történt az orv­támadás. Ezt nemcsak a támadó osztagok felvonulása, háromoldalú támadása, tüzér­ségi előkészítése és hosszú tüzelése bizo­nyítja, hanem bizonyítják azok a csehszlovák okmá­nyok is, amelyeket a támadást vezető csehszlovák páncélkocsi belsejében, to­vábbá a mélyen bent a mi területün­kön elesett, megsebesült, vagy fog­ságba került csehszlovák katonáknál találtunk.
Ami itt, Munkácson és Oroszvégen 6-án hajnalban történt, azt sem kimagyarázni, sem letagadni nem lehet. És mégis csúfos kudarcot vallott az orv­támadás, mert a kis magyar őrségek, a segítsé­gükre siető önkéntesek, a kislétszámú honvédek, rendőrök, csendőrök és a munkácsi magyar nemzetőrök több helyről bekeríttetve, még hátulról is megtámadtatva, nemcsak hogy felvet­ték a harcot a cseh páncélkocsikkal, nehéz géppuskákkal és golyószórók­kal, hanem azonnal ellentámadásba mentek át.
A magyar vitézségnek és hősiességnek csodálatos példáját mutatták ezek a ma­gyar fiúk.
Meghajlunk dőltük és megörökítjük emléküket. A magyar kormány tisztele­tét fejezi ki előttük és kiküldött minisz­terével a felszabadult részeknek elisme­rését tolmácsolja.
— A hetedik koporsó egy tízgyermekes rutén anya koporsója. Karácsonyra ké­szültében érte a „szláv testvérek” halálos golyója. Idehoztuk koporsóját a városunk főterén felállított karácsonyfa tövébe, a magyar hősi halottak közé. Halála és ko­porsója jelképezi a magyarság és a be­csületes ruszin őslakosság ősi testvérisé­gét, évszázados vérszerződéses történelmiségét. Itt van a helyed egyszerű rutén asszony a mi hősi halottaink között, akik most veled együtt az Úristen elé járulnak. Ha majd a katonák lejelentkeztek, borulj oda a népedet jellemző mély vallásosság­gal égi atyánk lábaihoz s kérd meg őt, elégelje meg már a ruszin nép szenvedé­seit, rabságban sínylődését és adja vissza a ruszinságnak azt az éle­tet, amelyet a múltban élt itt, az ősi földön, a magyarsággal való szent test­vériségben!

 
Elhantolják a hősi halottakat
Vozáry Aladár gyászbeszéde után az egyesített városi dalárdák a Himnuszt énekelték el, majd megindult a végtelen hosszúságú gyászmenet. Az utcák gyalog­járói mindenütt tömve voltak közönség­gel. Elől a díszszázad vonult, utána a ma­gyar diákok vitték kettesével a koszorú­kat. Azután az egyházak képviselői, szent egyetértésben az összes felekezetek papjai. Azután következett a hét koporsó, amelye­ket a honvédek négyesével vittek a vállu­kon. A koporsók két oldalán diákok vo­nultak, fáklyával a kezükben. Az öt ön­kéntes koporsója után következett Hettenthai tűzoltóé, amelyet a munkácsi tűzoltó bajtársak vittek a vállukon, majd a sze­gény rutén asszony, Csubirkáné koporsója s utána a férje és tíz gyermeke.
A koporsók után lépkedett Jaross An­dor felvidéki miniszter, vele egy sorban Korláth Endre főispán. Nemes József megyei biztos, vitéz Ötvös Sándor ezredes, dandárparancsnok, Fekésházy Zoltán alispán, Árvay Adorján dr. főkapitány, a második sorban Endrődy Sándor és Szentiványi István alezredesek (városi és járási katonai parancsnokok), Karabélyos és Hegedűs alezredesek, zászlóaljparancsnokok, Sassy Emil őrnagy, Vozáry Aladár képviselő, Engelbrecht István dr. munkácsi polgármesterhelyettes, majd a bajtársak, barátok, gyászoló isme­rősök végtelen sora. Több mint két kilo­méter hosszú volt a menet.
Az elesett magyar hősöket nem lehet a munkácsi köztemetőben eltemetni, mert az még a csehek kezében van.
A város belsejében lévő 53 éve lezárt régi református temetőben ástak szá­mukra öt új sírt. Két halottat hozzátar­tozóik elszállítottak. Az egész óriás gyász­menet kivonult a temetőbe. A közönség soraiban ott volt bekötött fejjel Dudinszky Béla dr. főszolgabíró, aki, noha parlamen­ter volt, a csehek golyószóróval megsebe­sítettek. A gyászoló közönség, élén Jaross Andorral, mély meghatottsággal állta kö­rül a sírgödröket. A lelkészek búcsúztató szavai után lassan oszlani kezdett a kö­zönség, de mindenkinek az arcán látni lehetett, hogy a munkácsi magyarság és ruténség sokáig nem fogja elfelejteni a péntek hajnalban történteket.

Elmúlás

 Tar Béla barátom fotója.

MAGYAR SEGÍTSÉG - VARSÓI CSATA 1920

 

Mit szólhatna?

 

Az öreg székely kegyetlenül be van nyomva, mint a rajzszög, s a kocsmából hazafelé baktat a szekéren bóbiskolva. Ezt meglátja a rendőr, s megállítja a fogatot.
– Bátyám, maga olyan részeg, hogy majd lefordul a kocsiról, szerencsétlen ló meg csak megy a feje után, még baleset lesz belőle.
Az öreg székely csak mordul rá egyet!
A rendőr intézkedés gyanánt a következőket mondja:
– Bátyám, látva a jelenleg állapotát, mit szólna ahhoz, ha most elvenném a lovát?
A székely meghúzza a vállát, s közli:
– Mit szólhatnék? Rendőr vejem még úgysem volt!

Elkezdesz hazudni magadnak

 

„Amikor kifogások mögé bújsz, valójában elkezdesz magadnak hazudni. Ha pedig ezt teszed, akkor egy idő után elkezded nem szeretni magad, de folyamatosan átégsz attól, nehogy kiderüljön, hogy mennyire bizonytalan vagy, miközben sokan erősnek gondolnak. Emiatt elkezdesz játszmázni, mert mindenáron meg akarod győzni a másikat az igazadról, holott valójában elmenekülsz a felelősségvállalás elől, hogy mindezért igazából te vagy a hunyó. Ennek a folyamatnak az az eredménye, hogy már alig, vagy nem is szereted saját magadat sem.” (Csernus Imre)

Az orosz offenzíva első magyar áldozata

  

(Megjelent:Nyírvidék, 1920.08.25.)

Bolseviki kozákok agyonlőtték Kovács Tibor főhadnagyot

Budapest, aug. 24. Saját tudósítónktól.
Gróf Csekonicstól, varsói követünktől szűkszavú távirat érkezett a külügyminisztériumba, amely tudatja, hogy Kovács Tibor főhadnagyot, a proskurovi hadifogoly fogadó állomás parancsnokát július 6-án hajnalban Czarny Ostrov vasúti állomáson bolseviki kozákok fejbelőtték. Csekonics gróf hozzáfűzte még, hogy a közelebbi adatok beszerzése folyamatban van, s a tárgyi iratokat fel fogja terjeszteni. Ezeket az adatokat most külön futár hozta Varsóból Budapestre. Kitűnik, hogy a hős magyar főhadnagy halálát tisztiszolgájának árulása okozta. Mikor Varsó kiürítését elrendelték, a proskurovi hadifogoly fogadó állomás is indulni készült. Az utolsó vonat július 5-én este 7 órakor indult Proskurovból, erről azonban Kovács Tibor lemaradt, mert tisztiszolgája, Rózsa István, szándékosan későn vitte ki poggyászát az állomásra. Az állomásfőnök azonban egy különvonatot bocsátott a magyar tiszt rendelkezésére. Ez a vonat július 5-ike és 6-ika közötti éjjel indult el.
Több lengyel és ukrán katona ült fel rá, s ezen jött Kovács Tibor titkárnője, Schenk Szabina is. Hajnali három órakor Czarny Ostrov állomás közelében kisiklott a vonat. Három kocsi összetört. Ugyanakkor a vonatot bolseviki kozákok támadták meg, akiket a lengyel katonák puskatűzzel fogadtak. Az egyenlőtlen harc a lengyel és orosz katonák elnémításával végződött. A kozákok közrefogták Kovács Tibort és kivégezték. Schenk Szabinát is agyon akarták lőni, de megkegyelmeztek neki és ötnapi fogság után szabadon engedték.
E jelentés alapján a magyar külügyminiszter táviratban kereste meg Nansent, a nemzetközi vöröskeresztegylet moszkvai megbízottját és az ő útján elégtételt kér az orosz szovjetkormánytól. Eddig válasz nem érkezett.