A nő egy cikket olvas a párválasztásról.
-- Te, milyen nőket szeretsz jobban, az okosakat vagy a szépeket? – teszi fel a provokatív kérdést egy a férjének.
-- Ugyan, drágám! Természetesen egyiket sem! – mondja a férj. – Hiszen tudod, hogy én csak téged szeretlek.
Ezzel a dallal kívánok boldog, békés, egészségben és sikerekben gazdag újesztendőt minden olvasómnak!
Az igazgató úr akkor látta meg a fiatalasszonyt, amikor kilépett az iskola ajtaján. Szép új iskola volt, egy éve adták át, kis túlzással, kétszer ennyi gyerek is elférne benne. A nő majdnem hogy futva közeledett felé. Ápolatlan volt, kissé zilált, de az arcán néha felcsillantak az egykori báj fényei. Néhány méterrel odább, tisztes távolságban megállt.
-- Mit üzenget itt nekem! – szólalt meg számonkérően, sőt inkább támadólag.
-- A Józsika ügyében üzentem – felelte nyugodtan az igazgató úr. – Nem jár iskolába és félő, hogy teljesen le fog maradni a többiektől. Menjünk be, ott nyugodtan meg tudjuk beszélni.
-- Nem megyek sehová! – reccsent rá az asszony. – Mondja el itt, amit akar!
-- Hát jó, felőlem megbeszélhetjük itt is – bólintott a másik. – Szóval, Józsika nem jár iskolába. Még csak elsős, most tanulják meg az alapokat, ilyenkor különösen fontos, hogy ne maradjon le.
-- És ezzel mit csináljak? – kérdezte a nő, most már szelídebben.
-- Hiszen maga az anyja, nem? – emelte fel a hangját az igazgató. – Az a kötelessége, hogy iskolába küldje a gyereket!
Itt látszólag megrekedt a beszélgetés. Az asszony zavartan topogott, mindketten hallgattak.
-- Én mondom neki, minden nap elmondom, hogy iskolába kell járni, de nem hallgat rám – mondta a nő mentegetőzve.
-- Hát, asszonyom, ő még egy kisgyerek! Tudom, hogy nem laknak messze, de akkor is. Fogja meg szépen reggel a kezét és hozza fel az iskolába!
Az asszony mintha meglepődött volna. Mintha ízlelgette volna magában az ötletet.
-- Fogjam meg a kezét? – kérdezte zavartan.
-- Bizony, fogja! – hangzott a válasz.
-- Akkor most én is keljek fel olyan korán? – játszotta ki a nő az utolsó adut.
-- Hát, úgy illene – felelte az igazgató úr.
A nő egy kicsit még gondolkodott, majd sóhajtott egy nagyot.
-- Hát jó, megpróbálhatjuk – mondta, aztán sarkon fordult.
"Én akkor vettem észre magamon a kiégés jeleit, amikor harmincvalahány évi praxis után bejött hozzám a klinikára egy rokonszenves nő, és elkezdte mesélni, hogy a fia enuretikus, vagyis éjszaka bevizel, de még arra sem hajlandó, hogy kimossa maga után a lepedőjét. Apuka persze őrjöng, hogy ezt a gyereket így még táborba sem lehet elküldeni, ezért ők se tudnak elmenni nyaralni… Szóval mesélte azt, amit általában egy enuretikus gyerek szüleje mesélni szokott, én meg azon kaptam magam, hogy közben arra gondolok, mi lenne, ha megkérdezném: „Drága asszonyom, miért meséli nekem ezt a gusztustalan történetet, mi a fene közöm van hozzá, hova pisil Lacika?” Ez volt számomra a figyelmeztetés, hogy vigyázz, kezdesz a szakmádból kiégni. Valahol abba kell hagyni. Mert éreztem, hogy ugyan jó pszichológus vagyok, de jobb már nem leszek, és valahogy elkérgesedtem harminc év emberi nyomorúságaitól. Tovább is lehetett volna csinálni, el is lehetett volna hazudni, hogy mint pszichológust a kiégés fenyeget. De minek? Én ugyanis azt gondolom, hogy egy emberre elsősorban önmaga van rábízva. Saját magadért kell felelned. Van egy régi mondás, miszerint, ha meghalok, akkor a Jóisten nem azért fog felelősségre vonni, hogy miért nem lett belőlem Assisi Szent Ferenc, hanem azért, hogy miért nem voltam önmagamhoz hű, hiteles Popper Péter. Ezért felelek. Nem kell szentnek lenni, de az embernek azonosnak kell lennie önmagával." (Popper Péter)
