Közérdekű buktatás

 

Az osztályozó értekezletek legtöbbször unalomba fulladtak. Unott arccal ült be rá a tanári kar, mindenki igyekezett túl lenni rajta. Ez alkalommal azonban már a kezdet kezdetén volt valami feszültség a levegőben. Józsi, az igazgató idegesen dobta le mappáját az asztalra, magát pedig a székbe, a kollégák is kerülték a vicces beszólásokat.

Ennek ellenére a megbeszélés jó ideig a megszokott medrében haladt, sorra vették az egyes osztályokat, és érdemjegyeket. A nyolcadik osztályt a végére hagyták.

-- Biztosan hallottatok már róla, hogy Fazekasék elköltöznek – jegyezte meg a szokásosnál is sápadtabban az igazgató.

Mindenki tudta, hogy ennek most és itt kiemelt jelentősége van.

-- Akkor Jucika jövőre már nem hozzánk fog járni? – kérdezte Malvinka tanár néni, akinek egy kicsit nehézkes volt már a felfogása.

-- Hát persze hogy nem, Malvinka – nézett rá rosszallóan az igazgató. – És ez baj. Nagyon nagy baj. Tudjátok, hogy a két hetedik osztály létszáma már így is a kritikus szintre csökkent. Ha még egy tanuló elmegy, össze kell őket vonni.

-- Hát vonjuk őket össze! – szólt egykedvűen az öreg Köszörűs, aki néhány éve már nyugdíjasként tanított. – Vannak nagyobb létszámú osztályok is.

-- Maga könnyen beszél, Pista bácsi! Maga már nyugdíjas! De ha összevonjuk az osztályokat, akkor egy pedagógust el kell küldeni – reccsent rá az igazgató.

Csönd lett. Mindenki hallgatott és sóhajtozott.

-- Mi lenne…? – törte meg a csöndet Jolánka, aki még soha semmihez nem szólt hozzá. – Mi lenne, ha a mostani nyolcadikból megbukna valaki? Hiszen akkor jövőre meglesz a létszám.

-- Hoppá! – kiáltott fel az igazgató. – Végre egy épkézláb ötlet! De ki bukjon meg?

Elővették a naplót, nézték a névsort és a jegyeket. A jó és a közepes tanulók nem jöhettek szóba. A polgármester unokája és a boltos gyereke sem. Az egyiknél az a gond, hogy van egy ügyvéd rokona Pesten, a másiknál, hogy az anyjának jó nagy a pofája.

-- Legyen a Borika! – szólalt meg valaki. – Elég gyengén tanul és érte nem fog szólni senki.

Hirtelen megkönnyebbült sóhajok hangjával telt meg a tanári szoba áporodott levegője.

-- Arról szó sem lehet – törte le a lelkesedést Pista bácsi. – Nem szégyellitek magatokat? Ha a többinek olyan élete lenne, már rég belerokkantak volna! Tudjátok jól, hogy az anyjuk néha hetekre otthagyja őket, az apjuk meg egy részeges disznó. Ez a kislány mos, főz, takarít, ellátja a két testvérét. És, megjegyzem, nem is áll bukásra.

Minden oldalról gyilkos pillantások lövelltek Pista bácsi felé.

-- Most tényleg azért akarjuk megbuktatni, mert érte nem szól senki? – hangzott egy kérdés az asztal végéből. – Ez disznóság! Én magam fogok panaszt tenni!

Mindenki felkapta a fejét. Katica volt a rebellis hozzászóló, a kis pályakezdő, akit eddig mindenki olyan kis csöndes, szerény lánynak ismert.

A feszültség és a csönd egyre sűrűbb lett.

-- Hát nem értitek, itt közérdekű buktatásról van szó! – mondta dühösen az igazgató. – Persze, kik ellenzik, akiknek nincs semmi veszteni valójuk: egy nyugdíjas és egy pályakezdő, aki ma itt van, holnap meg ott.

Majd egy idő után így folytatta:

-- Na, jó, aludjunk rá egyet! Holnap nagyszünetben visszatérünk a témára.

Ahogy mentek kifelé az ajtón, valaki még odasúgta Pista bácsinak:

-- Vén mocsok!

 

 

 

 

Isten engem dédelgetett

 

"Csodával határos módon az utolsó pillanatban mindig megkaptuk a szükséges pénzt. Megesett - egy példát mondok a sok közül -, hogy elfogyott a pénzünk, s másnap az egyik gyereknek be kellett fizetni kilencszáz forintot az iskolába. Már délután kettő volt, a postás mindig délelőtt hozta a pénzt. Nem szégyen kölcsönkérni, de nem akartam senkinek örömet szerezni, miután mindig mondták nekem, hogy  “Balczókám, felelőtlenség, fel is kell nevelni a gyerekeket”. Mentem a  postára, de semmi. Hazamentem. Hátul az udvaron köveket raktam le; ott térdeltem, mikor öt-hat óra tájban jött a legnagyobb gyerek, s azt mondja:  “Kaptam ötezer-hatszáz forint ösztöndíjat!” Nagyon sok ilyen eset volt.
Adódott egy más változata is: Egy nagy díjat, amit kaptam volna, nem fogadtam el, mert úgy éreztem, megvesznek kilóra, ha azt elosztom, kiderül, hogy egy kiló Balczó mennyit ér. Van, aki elfogadhatja, de van, akinek nem szabad elfogadnia. Én ezek közé tartozom. Lemondtam. Sokan kárhoztattak miatta, sokan kvartyogtak, hogy “te hülye, itt vannak a gyerekeid”  tudtam, hogy nem szabad elfogadni. Írtam egy levelet a felajánlónak, hogy megértésüket kérve tisztelettel köszönöm, de a díj elfogadása ellenkezne a meggyőződésemmel. Még a református templomban a baráti kör is kettéoszlott; viszont a visszamondást követően kilenc hónapra telefonált egy ügyvéd, s elmondta: “XY hagyatékát gondozom, aki meghalt 86 éves korában, és a végrendeletében a lakását önre hagyta.” Megkérdeztem, kicsoda az illető. Mondtam: soha nem láttam, valami félreértés van. Azt mondta: ennek ellenére. Eladtuk a lakást, s a lányainknak be tudtunk segíteni a lakásvásárlásba, köveket tudtunk lerakni, ahová a mi házunkban addig nem futotta, redőnyöket csináltattunk. A barátaimnak mondtam is, hogy azáltal, hogy azt a díjat és a vele járó pénzt nem fogadtam el, a Jóisten ezt az én életemben, a gyermekeim és unkáim életében olyan mértékben fogja visszafizetni, hogy a legnagyobb üzletet kötöttem. Öt éven keresztül sok mindenen változtatott az örökhagyó. Kiderült, hogy Kondor Katalin műsorát, amely minden vasárnap egytől kettőig volt, s amelyben egy alkalommal velem készült interjú, ez a hölgy végighallgatta, utána megírta a végrendeletét.
Az Isten engem így dédelget. Kinn voltunk Rómában, az olimpia ötvenéves évfordulóján, s ott egy fiatal újságírónak diktáltam; mondtam azt is, hogy én az Isten kegyeltje vagyok, nekem csak megszületni volt nehéz. Mindent kaptam, csak ezt tudom mondani." (Balczó András háromszoros olimpiai és tízszeres világbajnok öttusázó)

Apponyi Albert gróf trianoni beszéde

 

Akinek nem szóltak

 

Az 50-es években hírét veszik Moszkvában, hogy valamilyen diverzánsok robbantgatnak Szibériában. Azonnal kiküldenek egy seregnyi katonát, hogy fogják el a tetteseket. Menetelnek a katonák az erdőben, találkoznak egy öregemberrel. Az öreg, amint meglátja őket, nagyon megörül. Kérdezi tőlük:
- No, aztán, hogy haladtok, kiűztétek már a németeket Leningrádból?

Mire a katonák:
- De bácsi, a háborúnak már vége!
- Affene, én meg csak robbantgatom a vonatokat, robbantgatom!

Bujócska

 Tar Béla barátom fotója.