Közérdekű buktatás

 

Az osztályozó értekezletek legtöbbször unalomba fulladtak. Unott arccal ült be rá a tanári kar, mindenki igyekezett túl lenni rajta. Ez alkalommal azonban már a kezdet kezdetén volt valami feszültség a levegőben. Józsi, az igazgató idegesen dobta le mappáját az asztalra, magát pedig a székbe, a kollégák is kerülték a vicces beszólásokat.

Ennek ellenére a megbeszélés jó ideig a megszokott medrében haladt, sorra vették az egyes osztályokat, és érdemjegyeket. A nyolcadik osztályt a végére hagyták.

-- Biztosan hallottatok már róla, hogy Fazekasék elköltöznek – jegyezte meg a szokásosnál is sápadtabban az igazgató.

Mindenki tudta, hogy ennek most és itt kiemelt jelentősége van.

-- Akkor Jucika jövőre már nem hozzánk fog járni? – kérdezte Malvinka tanár néni, akinek egy kicsit nehézkes volt már a felfogása.

-- Hát persze hogy nem, Malvinka – nézett rá rosszallóan az igazgató. – És ez baj. Nagyon nagy baj. Tudjátok, hogy a két hetedik osztály létszáma már így is a kritikus szintre csökkent. Ha még egy tanuló elmegy, össze kell őket vonni.

-- Hát vonjuk őket össze! – szólt egykedvűen az öreg Köszörűs, aki néhány éve már nyugdíjasként tanított. – Vannak nagyobb létszámú osztályok is.

-- Maga könnyen beszél, Pista bácsi! Maga már nyugdíjas! De ha összevonjuk az osztályokat, akkor egy pedagógust el kell küldeni – reccsent rá az igazgató.

Csönd lett. Mindenki hallgatott és sóhajtozott.

-- Mi lenne…? – törte meg a csöndet Jolánka, aki még soha semmihez nem szólt hozzá. – Mi lenne, ha a mostani nyolcadikból megbukna valaki? Hiszen akkor jövőre meglesz a létszám.

-- Hoppá! – kiáltott fel az igazgató. – Végre egy épkézláb ötlet! De ki bukjon meg?

Elővették a naplót, nézték a névsort és a jegyeket. A jó és a közepes tanulók nem jöhettek szóba. A polgármester unokája és a boltos gyereke sem. Az egyiknél az a gond, hogy van egy ügyvéd rokona Pesten, a másiknál, hogy az anyjának jó nagy a pofája.

-- Legyen a Borika! – szólalt meg valaki. – Elég gyengén tanul és érte nem fog szólni senki.

Hirtelen megkönnyebbült sóhajok hangjával telt meg a tanári szoba áporodott levegője.

-- Arról szó sem lehet – törte le a lelkesedést Pista bácsi. – Nem szégyellitek magatokat? Ha a többinek olyan élete lenne, már rég belerokkantak volna! Tudjátok jól, hogy az anyjuk néha hetekre otthagyja őket, az apjuk meg egy részeges disznó. Ez a kislány mos, főz, takarít, ellátja a két testvérét. És, megjegyzem, nem is áll bukásra.

Minden oldalról gyilkos pillantások lövelltek Pista bácsi felé.

-- Most tényleg azért akarjuk megbuktatni, mert érte nem szól senki? – hangzott egy kérdés az asztal végéből. – Ez disznóság! Én magam fogok panaszt tenni!

Mindenki felkapta a fejét. Katica volt a rebellis hozzászóló, a kis pályakezdő, akit eddig mindenki olyan kis csöndes, szerény lánynak ismert.

A feszültség és a csönd egyre sűrűbb lett.

-- Hát nem értitek, itt közérdekű buktatásról van szó! – mondta dühösen az igazgató. – Persze, kik ellenzik, akiknek nincs semmi veszteni valójuk: egy nyugdíjas és egy pályakezdő, aki ma itt van, holnap meg ott.

Majd egy idő után így folytatta:

-- Na, jó, aludjunk rá egyet! Holnap nagyszünetben visszatérünk a témára.

Ahogy mentek kifelé az ajtón, valaki még odasúgta Pista bácsinak:

-- Vén mocsok!