Egy őszinte gyermek

Pedagógus-pályafutásomat annak idején egy kis kárpátaljai falu iskolájában kezdtem, hamar megtapasztalhattam, amit már korábban is tudtam: a történelmi kényszerből kisebbségben került magyarok nagy többsége még mindig Magyarországot tekinti hazájának, ide kötődik ezer szállal, még akkor is, ha erről nem lehetett beszélni.

Bár maga az iskola enyhén szólva is lepusztult állapotban volt, a központi épület például egy több mint száz éves, tornácos házban kapott helyet, mely egykor paplaknak épült, ez igazán senkit sem zavart, sőt, az igazgatónk kifejezetten jól feküdt a járási vezetésnél, amihez talán hozzájárulhattak azok a bőséges ebédek is, melyeket oly jóízűen elfogyasztottak az elvtársak, amikor nagyritkán tiszteletüket tették nálunk. Sem a szakmai, sem a közegészségügyi, sem pedig a pénzügyi ellenőrzéstől nem kellett tehát tartanunk, az egyetlen megbocsáthatatlan bűn az lett volna, ha kiderül, politikailag nem állunk teljes mellszélességben a Szovjetunió és a párt mellett.

Ezért is lett úrrá némi riadalom az iskolán, amikor leszóltak, hogy egy bizottság száll ki  (csupa járási vezető és megyei szakember), az itt folyó politikai felvilágosító munka ellenőrzése végett. Azonnal megpezsdült az élet, mindenki takarított, évtizedes faliújságokról törölgették a port, s gyártották az újabb transzparenseket. És persze, mi másra lehetne kihegyezni a politikai nevelést egy magyar iskolában, mint a szovjet hazafiságra, a szovjet népek megbonthatatlan egységére?

Azon a napon még szünetben is csak végszükség esetén engedtük ki a gyermekeket, ezt a néhány percet is arra kellett kihasználni, hogy hazafias dalokat tanítsunk, hogy amint megérkezik a magas delegáció, már az utcán hallja, mily nagy örömmel él a magyar a nagy szovjet hazában. Csak Mónikának engedték meg, hogy kinn játsszon az iskolaudvaron, ő egy többször bukott, hiperaktív gyermek volt, bár ezt a kifejezést akkor még senki sem ismerte.

Meg is állt a Volga az iskola kapuja előtt, a megfigyelők jelt adtak, minden osztályban felcsendült az ének, a hang betöltötte az egész utcát. A vendégeink beléptek a kapun, és nagy meglepetésünkre szóba elegyedtek Mónikával. Aztán néhány perc múlva szinte betörtek a tanáriba, egyikük vörös fejjel követelte az igazgatót, aki épp ott állt előtte, majd közölte, hogy az ellenőrzésnek vége, nekik ennyi elég is, és itt fejek fognak hullani. Azzal kirohantak a kocsihoz, és eltűntek.

Az első döbbenet és ijedség után hamar rájöttünk, hogy az udvaron történhetett valami, ami ezt a rettenetes haragot kiváltotta. Némi nyomozás után a következőképpen sikerült rekonstruálnunk a Mónika és a bizottság egyik tagja között lezajlott beszélgetést.

A kedves vendég meglátta Mónikát és köszönt, természetesen oroszul.

-- Jó napot kívánok – válaszolta Mónika, mert ő így tanulta az édesanyjától.

Az ellenőr úr mérges lett, és újra köszönt, persze, megint oroszul.

-- Már köszöntem! – szólt Mónika, ismét magyarul.

A magas rangú vendég még mérgesebb lett.

-- Te melyik országban élsz? – kérdezte dühösen, de most már magyarul, mert ezt a nyelvet is törte.

-- Hát Magyarországon – nézett rá a kislány ártatlan szemekkel.

-- Te…, te…, hát mi ennek az országnak a fővárosa?

-- Nahát, a bácsi még ezt sem tudja? Természetesen, Budapest – válaszolta Mónika megbotránkozva, és sarkon fordult.

Hogy az igazgató hogy úszta meg, arra már nem emlékszem.

Munkács-Kárpátalja

A napszámosok lázadása

Az öreg Beregi zárkózott ember volt, kissé életunt, amolyan korán megtört fajta. Azt mondják, abba rokkant bele, még fiatal házasként, hogy annak idején a kis földjét bevitték a közösbe. Így van-e, vagy sem, ma már nehéz eldönteni, de tény, hogy nemigen érdekelték a világ dolgai, évente ha egyszer kimozdult a falujából.

Aztán eljött a nap, amikor visszakapta a földet. Igaz, hogy jó messze, kinn a határban, de ez sem tudta elrontani az örömét. Megtakarított pénzéből szekeret vett, meg lovat, s úgy érezte, most már semmi sem állíthatja meg.

A birtok az országúttól még vagy három kilométerre feküdt, egy rossz földúton lehetett megközelíteni. Az öreg már tavasszal felfigyelt arra, hogy a letérőnél mindig álldogál két-három lengén öltözött fehércseléd, akik mindenkit élénk érdeklődéssel bámulnak meg. Eleinte nem fordított rájuk különösebb figyelmet: ha állnak, hát állnak. Később aztán csak furdalni kezdte az oldalát a kíváncsiság. Meg is kérdezte egyszer a komáját, ugyan mire várnak az útszélen ezek a formás fehércselédek.

-- Munkára, bátyám – felelte a koma kétértelmű mosollyal.

-- Tán csak nem napszámosok? – firtatta tovább az öreg.

-- Hát …, mondhatjuk úgy is – felelt amaz, aztán sietett a dolgára.

Teltek a hónapok, szépen lábra kapott a vetés, lassan kapálni kellett. Ám az öreg kénytelen volt rádöbbenni, hogy fölötte is eljárt az idő. Hol a dereka fájt, hol a lábát húzta a görcs, a munka meg nem haladt.

Egy napon, amikor letért a szekérrel a főútról, ismét megpillantotta a három napszámost. Amikor lassított, odaszaladtak hozzá.

-- Jönnétek mind a hárman? – tért az öreg azonnal a lényegre.

-- Megyünk mi, ha megfizeti – kiabálták azok kórusban.

-- No, akkor üljetek fel!

Most meg azokon volt a hitetlenkedés sora, de némi tétovázás után csak felkászálódtak a szekérre. Ha hárman, hát hárman.

A két ló komótosan ballagott a pocsolyás földúton.

-- Aztán, kapátok van-e? – vetette oda párszáz méter után az öreg, csak úgy, foghegyről.

-- Majd lesz magának – felelték azok vihogva, de szemmel látható értetlenséggel.

Egyik mezsgye a másik után maradt el.

-- Álljunk már meg, öreg! – kiáltott fel az egyik leányzó türelmetlenül – Hová akar még vinni minket?

-- Mi az, hogy hová? – méltatlankodott az öreg – Hát csak nem hiszitek, hogy a más fődjét kapáltatom meg veletek.

Ami ezután következett, arról később nem szívesen beszélt. A jól értesültek azt mondják, hogy a három dühöngő „napszámos” hazáig kergette. Még a szekérért is csak szürkület után mert visszalopakodni.

Lóvonatú vasút Nyíregyháza és Ungvár között

( Megjelent: Nyír, 1867. 11. 10.)
A műveltség és anyagi gyarapodás érdeke fennhangon sürgeti a közlekedési eszközök fejlesztését.
Míg egy részről hazánknak e tekintetben hátramaradt állapotát mindenki érzi, más részről azon kevés és hiányos közlekedési eszközök, melyekkel bírunk, súlyos terhet róvnak az államra és forgalmunkat külföldi tőkék javára zsibbasztólag megadóztatják.
Ideje már, hogy önálló, független működésre ébredjünk, hogy szellemi és anyagi erőnket számba vegyült s ne fogadjuk könyöradomány vagy uzsorás kölcsönként azt, mit szorgalmunk, leleményességünk s hazafias szellem mások gyámkodása nélkül előteremthet. E nézettől vezérelve kívántuk a közérdekeltséget egy Nyíregyházát Ungvárral összekötő lóvonatú vasút, eszméjére fölhívni.
E vállalat két alapföltételhez van kötve.
Egyik az, hogy a nm. m. kir. közlekedési minisztérium a Záhonynál úgy is tervezett  közlekedési tekintetből nélkülözhetetlen Tisza és Latorcza hidakat elkészítve, ezek használatát engedélyébe; — mit, ha az érdeklett hatóságok pártolásában részesülünk — megnyerhetni reménykedünk. Másik az, hogy az érdeklett megyék a tervezett vonalon részben már, létező és közmunka erővel némileg kiegészítendő s igazítandó töltéseken a sínek lerakatását, egy szóval vasútkénti használhatását tüzetes! tervezet alapján s szerződésileg megállapítandó viszontszolgálatok fejében megengedjék.
Kettős az érdek, mely haszonvállalatoknál tényezőként szerepel: a közjóiét előmozdítása szellemi és anyagi irányban és a vállalat jövedelmezősége.
Ha tekintjük a polgárisodás és közműveltség azon előhaladását, mely a gyors közlekedési eszközökkel mint egy lépést tartva ezek által előidéztetik; — ha tekintjük azon anyagi hasznot, mely tervezett vasutunk által a földbirtok értékének emelésében, a személy- és terményforgalom megkönnyítésében, az ipar s kereskedelem előmozdításában, a vonalba eső községeknek az annyira nyomasztó katonai átvonulási beszállásolástóli fölmentésében, a közlekedési eszközöknek közvetve tovább fejlesztésében is mutatkozik, e vállalatnak a közvagyonosodás s közvetlenül az érintett vidék érdekeire kiható jótékonyságát kétségbe vonni nem lehet.
Mi a vállalat jövedelmezőségét illeti: általánosságban hivatkozunk azon körülményre, hogy az Anglia s Amerikában már régen fennálló, s újabb időben a világ minden művelt államaiban s különösen hazánkban is keletkezett lóvonatú vasutak 9— 15 sőt 20% is jövedelmeznek; különösen az általunk tervezett vonal pedig, mint a mely termelési és közgazdászati viszonyaiban különböző, de éppen ez okból jelentékeny az 1807. augusztus hóban — egy szakértő bizottság által — kidolgozott tervezet szerint járulna a lóvasúti forgalomhoz a kisvárdai járás 42 községe, évenkint középszámítás szerint 142,347 mázsa terményszállítással.
Nem különben beigazoltatván Hauser Károly mérnök kiszámítása nyomán, miszerint a záhony-nyiregyházai közlekedési országútnak kavicsoltatása közönséges fuvarozással 3,460,000 forintba, a lóerejű vasút által pedig csak 881,380 forintba, s így összesen 2,578,730 forinttal olcsóbban elkészülne; hozzájárul még az említett országútnak évenkinti fenntartására szükséges kőszállítás, mely a fölemlített forgalmat nagy mérvben növesztené.
Ezen adatokat még több más itt föl nem említettekkel szaporítani lehetne, de fölöslegessé válik, mert az előadottak már eléggé bizonyítják ezen vasúti vonalnak biztos szép jövedelmét.
A lóvonatú vasút terve helyi viszonyok befolyása alatt s ezek kellő megfontolásával keletkezett. A lóvonatú vasutak mindenütt országutakon, sőt népes utczákon vannak; a közforgalmat éppen nem gátolják vagy veszélyeztetik. — A vonat midőn elhalad, csak 8 láb széles tárt foglal el, szükség eseten a kocsikra alkalmazott csavar-dörzs segélyével csaknem egy pillanat alatt megállítható s elhaladtával a pálya' semmi-akadályul nem szolgál; kisebb mérvű lejtésekét megbír. Tekintve, hogy e vonal terménygazdag vidéken vezettetvén, a forgalom legkiválóbb részét termény és áruczikkek képezendő;, melyeknél nem a szállítás fokozott gyorsasága, hanem annak olcsósága és biztonsága az elérni óhajtott czél, határozottan előnyösb a gőzerejű vasútnál, mert míg a lóvasút folyó mérföldenkint üzleti tőkével együtt 60—70 ezer forintból kiállítható—-egy pár ló pedig rendes körülmények között 180—200 mázsa terhet ügetve szállíthat, — addig a rendes vasutak körülbelül tízszeres befektetést igényelnek.
Minket azon eszme vezérel, hogy vidékünk önereje, saját igyekezete állal fokoztassék, hogy megtöressék egy — Isten segélyével sikerülendő — vállalat által azon csüggesztő alárendeltség, melyben külföldi szellemi és anyagi erők által eddigelé tartanánk, mert öntehetségünket nem ismertük, és erőnket egyesíteni nem tudtuk. Azért mi ezen vállalatot tisztán hazánk, szellemi és anyagi erején, vállalkozó szellemén, gyár és kézműiparán alapítjuk — és nem felünk, hogy ebben csalatkozzunk.
A fenn előadott két alapföltétel mellett e vállalathoz mintegy 700,000 frt szükséges. E tőke fedezésére hét ezer darab egyenkint egyszáz frt-ot képviselő egész, illetőleg ötven forintot képviselő fél részvény bocsájtandó ki oly módon, hogy a részvényösszeg három egyenlő részletben, névszerint a társulati alakuláskor egy harmada, másik két harmada pedig egy-egy évi időközönként befizetendő.
Az előleges munkálatok név szerint felmérések, technikai kiszámítások, levelezések, nyomatási, posta költségek, szükségessé válható utazások stb. fedezésére 5000 frt befizetését láttuk egyelőre szükségesnek, s ezt aképpen kívánjuk elérni, hogy az összeg fedezése végett az ide zárt aláírási íveket kibocsátjuk, kijelentvén, miként minden aláírt s befizetett 2 frt az aláírót egy-egy 100 forintos egész részvény birtoklására jogosítja, de nem kötelezi, az ekként előleges költségekre befizetett összegek a részvény első részletébe be fognak tudatni, illetőleg visszaadatni.
Az alapítók az engedély mellett minden esetre előjogot kérendnek a vonalnak Munkácsig leendő tovább elütésére.
Az előadottak kedvező kilátást nyújtanak a tervezett vállalat kívánt emelkedésére,
mi okból hazafiúi tisztelettel fölkérjük mindazokat, kik áthatva ennek hasznosságától, közvetlenül az érdekelt vidék, közvetve hazánk föl virágzására közremunkálni kívánnak, miként az előlege költségek fedezéséhez járulva a vállalat kezdeményezői közé belépni a gyűjtő urak pedig az aláírási íveket s begyült összegeket zárólag Domján Sámuel úrhoz, ki az ideiglenes pénztárnoksággal megbízatott — Nyíregyházára beküldeni szíveskedjenek.
Nagy-Kálló, november elején, 1867.
Báró Vécsey József, Gróf Vay Ádám, Jármy Menyhért, Czóbel Albert,
Elek Pál, Szentimrey Kálmán, Gyürgyényi Ignácz, Csathó Dániel.