A napszámosok lázadása

Az öreg Beregi zárkózott ember volt, kissé életunt, amolyan korán megtört fajta. Azt mondják, abba rokkant bele, még fiatal házasként, hogy annak idején a kis földjét bevitték a közösbe. Így van-e, vagy sem, ma már nehéz eldönteni, de tény, hogy nemigen érdekelték a világ dolgai, évente ha egyszer kimozdult a falujából.

Aztán eljött a nap, amikor visszakapta a földet. Igaz, hogy jó messze, kinn a határban, de ez sem tudta elrontani az örömét. Megtakarított pénzéből szekeret vett, meg lovat, s úgy érezte, most már semmi sem állíthatja meg.

A birtok az országúttól még vagy három kilométerre feküdt, egy rossz földúton lehetett megközelíteni. Az öreg már tavasszal felfigyelt arra, hogy a letérőnél mindig álldogál két-három lengén öltözött fehércseléd, akik mindenkit élénk érdeklődéssel bámulnak meg. Eleinte nem fordított rájuk különösebb figyelmet: ha állnak, hát állnak. Később aztán csak furdalni kezdte az oldalát a kíváncsiság. Meg is kérdezte egyszer a komáját, ugyan mire várnak az útszélen ezek a formás fehércselédek.

-- Munkára, bátyám – felelte a koma kétértelmű mosollyal.

-- Tán csak nem napszámosok? – firtatta tovább az öreg.

-- Hát …, mondhatjuk úgy is – felelt amaz, aztán sietett a dolgára.

Teltek a hónapok, szépen lábra kapott a vetés, lassan kapálni kellett. Ám az öreg kénytelen volt rádöbbenni, hogy fölötte is eljárt az idő. Hol a dereka fájt, hol a lábát húzta a görcs, a munka meg nem haladt.

Egy napon, amikor letért a szekérrel a főútról, ismét megpillantotta a három napszámost. Amikor lassított, odaszaladtak hozzá.

-- Jönnétek mind a hárman? – tért az öreg azonnal a lényegre.

-- Megyünk mi, ha megfizeti – kiabálták azok kórusban.

-- No, akkor üljetek fel!

Most meg azokon volt a hitetlenkedés sora, de némi tétovázás után csak felkászálódtak a szekérre. Ha hárman, hát hárman.

A két ló komótosan ballagott a pocsolyás földúton.

-- Aztán, kapátok van-e? – vetette oda párszáz méter után az öreg, csak úgy, foghegyről.

-- Majd lesz magának – felelték azok vihogva, de szemmel látható értetlenséggel.

Egyik mezsgye a másik után maradt el.

-- Álljunk már meg, öreg! – kiáltott fel az egyik leányzó türelmetlenül – Hová akar még vinni minket?

-- Mi az, hogy hová? – méltatlankodott az öreg – Hát csak nem hiszitek, hogy a más fődjét kapáltatom meg veletek.

Ami ezután következett, arról később nem szívesen beszélt. A jól értesültek azt mondják, hogy a három dühöngő „napszámos” hazáig kergette. Még a szekérért is csak szürkület után mert visszalopakodni.