Újrahasznosítás

Ülök a fogorvosi váróban. Bent a doktor úrnál egy terebélyes asszonyság a kamaszkorú lányával.  Én következem. Amikor belépek látom, hogy a doktor úr és az asszisztense  úgy kacag, hogy a könnyük is kicsordul.

-- Hogy ti milyen vidáman vagytok – szólítom meg a régi barátság okán.

-- Hát már hogyne lennénk vidáman – mondja. – Éppen most ismerkedtünk meg az újrahasznosítás egyik, a szó szoros értelmében gyökeresen új, módszerével.

-- Mi lenne az?

-- Képzeld, az imént kihúztam a kislánynak a fogát és ki akartam dobni a szemétbe.

--És?

-- Az anyukája megkérdezte: „ Doktor úr, kár azt még kidobni. Nem lehetne valahogy nekem beültetni?”

Életcél

Drága lányom, Elizabet!

Látod kislányom, mégiscsak megtanultam az amerikai nevedet, nem volt könnyű, mert úgy megszoktam a régit, hiszen vagy negyven éve Erzsikémnek neveztelek, vagy éppen Zsókámnak, amíg itthon voltál, meg azután is, álmomban.

Tudom, hogy nagyon elfoglalt vagy, talán nem is lesz időd válaszolni, most mégis írok neked. Múlt héten temettük szegény keresztanyádat, gyönyörű szertartás volt, a tiszteletes úr még tőled is elbúcsúztatta. Amikor a végén megköszöntem neki, azt mondta, ez így természetes, hiszen te közénk tartozol, még ott, messze a nagyvilágban is, mert a gyermekkorát senkitől nem lehet elvenni, azt cipeli magával egész életében. A tiszteletes úr nagyon okos ember, ebben is igaza lehet, mert mi itt úgy élünk, mintha mindig velünk lennél. Mindenszentekkor a te nevedben is mindig viszek egy koszorút az apád sírjára, tudom, te is megtennéd, neki meg biztosan jólesik.

Azon a temetés utáni éjszakán szörnyű álmom volt. Egy darabig csak forgolódtam az ágyban, tudod, az én koromban már keveset alszik az ember. Azon gondolkodtam, hogy talán nekem sincs sok már hátra, mert szegény keresztanyáddal egyidősek voltunk, meg aztán a doktor úr is azt mondta, hogy most már jobban kellene vigyázni magamra. Érzem is, minden nap érzem, ahogy kiszáll belőlem az erő.

Aztán csak elaludtam, és azt álmodtam, hogy ott vagyok abban a rettenetes nagyvárosban, a járdán egymást érik az emberek, az úton meg az autók. Ijesztő volt az a kavargó tömeg, már attól féltem, hogy eltaposnak. És akkor megláttalak téged. Fáradtan, meggörnyedve közeledtél felém, valami nagy-nagy sötét terhet cipeltél a hátadon. A tömeg szétnyílt, csodálkozva bámultak rád, de nem segített senki. Közelebb léptem, láttam az arcodat, melyről patakokban ömlött a veríték, már nem is léptél, inkább csak támolyogtál. Ekkor jöttem rá, hogy mi van a hátadon. Előbb csak a templomot ismertem fel, aztán a házunkat. Igen, ezt a falut, a mi falunkat cipelted a hátadon, élőkkel és holtakkal, kicsikkel és nagyokkal.

-- Segítsen, édesanyám, segítsen! Nem tudom letenni! -- súgtad elhaló hangon.

Akkor megfogtam a templom tornyát, megemeltem az egész falut, és valami megkönnyebbült mosoly suhant át az arcodon. Így vittük, ketten a terhet, a te terhedet végig a nagyvárosi főutcán.

Akkor reggel döntöttem el, hogy levelet írok neked. Kérlek, nagyon kérlek, hogy még egyszer, utoljára gyertek haza. Mindenképpen jöjjön Jánoska is, mert látnom kell, mielőtt meghalok. Tudom, jól tudom, hogy három éve, amikor itthon jártatok, azt mondtad, soha többé nem hozod ide a gyereket, mert te jó amcsit akarsz belőle nevelni. Utána azt írtad, hogy a gyerek teljesen megzavarodott. Még otthon is, így írtad „otthon”, mintha ez nem lenne az, magyarul válaszolt olykor a kérdésekre. Az iskolában meg elújságolta, hogy ő magyar, és tőled is mindenfélét kérdezgetett. És Henrit, a férjedet ez teljesen felháborította.

Megértelek, hiszen isten őrizz, hogy rosszat akarjak neki. Legyen csak jó amcsi, ha te így gondolod. Mégis, nagyon kérlek, hogy most az egyszer, utoljára, gyertek haza. Azt is megígérem, hogy nem fogom Jánoskának szólítani. Dzsoni, látod, már ezt is megtanultam, az a neve, hogy Dzsoni.

Ma is előttem van, hogy tömte magába a túrós rétest, már azt hittük, rosszul lesz tőle. Karácsonyra azóta is mindig megsütöm, elképzelem, milyen jóízűen enné Jánoska. Aztán odaadom a szomszéd gyerekeknek.

Emlékszel, tavalyelőtt küldtél nekem ajándékba egy egyszer használatos fényképezőgépet. Furcsa egy világ lehet nálatok.  Én még a menyasszonyi ruhámat is eltettem annak idején, hátha jó lesz neked. Megvan, mind a mai napig. Ott meg egyszer használatos dolgokat gyártanak. Micsoda pazarlás! Bár, én csak egy falusi öregasszony vagyok.

Sokat gondolkodtam, hogy mire használhatnék én egy fényképezőgépet. A múlt éjszaka kitaláltam. Sütök egy tepsi túrós rétest, lefényképezem, és elküldöm Jánoskának. Erről majd mindig eszébe jutok, addig is, míg el tudtok jönni.

Bár, most meg azon gondolkodom, vajon lehet-e jó amcsi, aki szereti a rétest?

A mielőbbi viszontlátás reményében, soha el nem múló szeretettel:

Anyád

A bürokrácia visszavág

Megvallom őszintén, már a hideg futkos a hátamon, amikor azt hallom, hogy a kormány harcot hirdet a bürokrácia ellen, mert ezt a harcot mindig a bürokrácia nyeri meg.

Amikor tavaly kihirdették, hogy a lakóházak építése, bizonyos alapterület alatt, nem lesz engedélyköteles, már megvillant egy kis reménysugár. Aztán az építészek, a szakma azonnal sivalkodni kezdtek, amiben nyilván szerepet játszott, hogy jelentős részük az engedélyeztetésből és ellenőrzésből él.

A kormány nehéz helyzetbe került, mert nyilván a színfalak mögött is erős lobbizás folyt, másrészt viszont nem lehet ukmukfukk visszavonni egy rendeletet presztízsveszteség nélkül.

Ekkor hoztak egy másik rendeletet, melynek értelmében minden településnek meg kell alkotnia a településképi kézikönyvét, melyben lefektetik az építkezőkkel szembeni elvárásokat, lefotózzák a jellegzetes helyi épületeket, hogy a továbbiakban csak ilyeneket lehessen építeni. Erre pénzt is kaptak az önkormányzatok, ám mivel a kézikönyv összeállítását csak szakcégek végezhetik, ezt ki is kell fizetniük. Felmerül persze a kérdés, hogy egy szocreál kockaházakkal telerakott településen milyen jellegzetes épületeket fognak lefotózni. Meg aztán az is, hogy vajon mért a szakcégek kapják ezt a pénzt, amikor a települést egyáltalán nem ismerik, nyilván az önkormányzattól kapnak hozzá anyagot, ezt rakják össze, legfeljebb írnak hozzá egy előszót. De ez még mindig nem a bürokrácia győzelme, csak a hülyeségé.

Ezt követően az önkormányzatoknak alkalmazniuk kell egy szakembert (a hírek szerint erre pénzt nem kapnak), aki majd ellenőrzi, hogy a tervek megfelelnek-e a kézikönyvbe foglaltaknak. Tehát míg korábban az illetékes építési osztályon kellett engedélyeztetni a tervet, most az építkezés befejezése után ugyanott csak be kell jelenteni, viszont a helyi önkormányzatnál mégiscsak engedélyeztetni kell. Azaz, eddig egy hivatalba kellett menni, most már kettőbe, és fizetünk még egy embert.

A bürokrácia úgy visszavágott, hogy a fal adta a másikat!

A legősibb mesterség

A pesti villamosra felszállt egy öreg nő, szétsminkelt arccal, rózsaszínre rúzsozott szájjal, olcsó kölniszag terjengte körül, csiricsáré sárga-piros-lila ruha, barna, rozzant műbőrszatyor.

Alighogy becsukódtak az ajtók, irtózatos tolongásba kezdett az amúgy is tömött villamoson, ezzel is demonstrálva, hogy neki márpedig ülőhelyre lenne szüksége. Talált is egy megfelelő alanyt, punk frizura, farmerdzseki, néhány piercing a fülében...

Na, öregasszony el is kezdte lökdösni a szatyorral, meg dülöngélt, nyögdécselt. Meg is jött a várt eredmény, fickó nem bírta tovább és felugrott. Ingerülten odaszólt az öregasszonynak:

- Tessék, üljön le, vén kurva!

A közelben állt egy idősebb fehérhajú úriember, sétapálca a kezében. Az öregasszony hozzá sietett segítségért:

- Hallotta uram, mit mondott nekem ez a taknyos? Azt mondta NEKEM... hogy VÉN KURVA!

Mire az öregúr:

- Ne izgassa fel magát drága hölgyem, én is már vagy 10 éve, hogy nem praktizálok, mégis mindenki doktor úrnak szólít!

Vannak, akik egyenlőbbek

Meg tudná nekem valaki mondani, hogy mért nem jár a nemzeti függetlenség a katalánoknak és kurdoknak és mért jár a többi népnek? Hogy mért törvénytelen a katalánok követelése, és mért volt törvényes az ukránok, szerbek, horvátok, türkmének, stb. kiválása?

Persze, nyilvánvaló, hogy nem lehet minden nemzetnek önálló állama, egyrészt, mert bizonyos lélekszám alatt aligha lenne életképes, másrészt, ahol már nagyon összekeveredtek a népek, ott aligha lehetne meghúzni a határokat.  Viszont a katalánok esetében egy hatmilliós nemzetről van szó, ez több, mint Dánia vagy éppen Szlovákia lakossága. És állítólag nekik még sincs joguk az önálló államra.

Úgy tűnik, Európában minden nemzet egyenlő, de vannak, akik egyenlőbbek.