Az ima ereje

Tanév kezdete van, leküldi Isten Szent Pétert a Földre, hogy nézze meg, mit csinálnak az egyetemi hallgatók. Jár-kel Szent Péter, mikor visszamegy kérdi tőle Isten, mit látott.
- Hát, az orvosi egyetemen tanulnak, a jogon úgyszintén. De a Műegyetemen... csak buliznak.
Év közepén megint leküldi Szent Pétert. Mikor visszajött, megkéri, mondja el mit látott.
- Az orvosi egyetemen szakadtak bele a tanulásba, a jogon ugyanúgy. De a Műegyetemen buliznak, lógnak, szórakoznak.
Év végéig többször megismétlődik a helyzet, mikor is vizsgaidőszak előtt megint lemegy Szent Péter, mikor visszajött, kérdi Isten tőle:
- Nos, mit láttál?
- Az orvosin reggeltől estig, megállás nélkül tanulnak, izgulnak, a jogon szintén.
- Hát a Műegyetemen?
- Ott már csak imádkoztak...
- Imádkoznak? Jó! Akkor ezeket átengedjük!

Állati motiváció

Annak idején Kádár és Brezsnyev vitatkoztak, hogy melyik az erősebb, a bika vagy a tank. Kádár azt mondja, hogy a bika, Brezsnyev azt, hogy a tank. Nem tudják eldönteni, ezért egy próbában egyeznek meg. 

Szembeállítanak egy magyar bikát és egy orosz tankot, de mielőtt megkezdődne a viadal, Kádár odamegy a bikához és súg neki valamit. Összeugrasztják a bikát és a tankot, és a bika pillanatok alatt összetiporja a tankot. 

Brezsnyev azt mondja:
- Hát ez szinte hihetetlen, ha nem látom, senkinek sem hittem volna el. De azért áruld már el, hogy mit súgtál küzdelem előtt a bikának!

- Csak annyit mondtam neki, hogy ezek vitték el 45-ben a teheneket.

Észbontóan fontos ismeretek

Már megszokhattuk, hogy ahány kormány, annyi közoktatási irányváltás. Sokáig az abszolút szabadság, sőt szabatosság eszményét hirdették e téren is a vezetőink, majd  a teljes körű szabályozottság és vasszigor évei következtek, most állítólag megint reformok következnek Félő azonban, hogy ettől ugyan egyes szereplők jobban, mások rosszabbul érzik majd magukat ezen a globális színpadon, ám maga a minőség még aligha javul.

Először ugyanis azt kellene eldönteni, hogy mit akarunk megtanítani, majd pedig azt, hogy kik fogják ezt végrehajtani. Több évtizede hátat fordítottam ugyan a pedagóguspályának, ám a szülői oldalról legalább ennyi ideje gyűjtöm tapasztalataimat.

Annak idején a lányaim Nyíregyháza egyik neves általános iskolájában tanultak. „Vidékről” kerültek ide, addig egy gyönyörű parkerdő mellett laktunk, melyet úgy ismertek, mint a tenyerüket, messziről felismerték a sóskaborbolya-bokrot. Nos, nagyobbik lányom, aki harmadikos volt, az új iskolában megírta első felmérőjét környezetismeretből, méghozzá hármasra. El nem tudtam képzelni, hogy olyan tanulók között, akiknek többsége a verebet nem tudja megkülönböztetni a cinkétől, a tölgyfát a fűztől, vajon mért tud ő csak hármasra. Kikértem a felmérőt. Öt kérdésből állt, a legérthetőbb és legegyszerűbb a következő volt: „Hány petét rak a tarajos gőte?” Amit nyilván harmadikban feltétlenül tudni kell.

Ám még mindig munkált a félsz, hogy talán mi maradtunk vissza a fejlődésben, bennünk van a hiba. Megkerestem hát egy kollégámat, aki néhány évvel korábban végezte el az egyetemet biológia szakon, nem is akármilyen eredménnyel. Megkértem, legyen segítségemre néhány szakmai kérdés megválaszolásában, persze, azt nem árultam el, hogy ezek honnan származnak. Nagyon készséges volt, egészen addig, míg elé nem tettem a kérdéseket. Egy darabig törte a fejét, aztán kibökte, hogy neki ezekről fogalma sincs. Nem akarta elhinni, hogy ezt harmadik osztályban tanítják.

Kisebbik lányom, aki akkor volt elsős, egy napon azzal fogadott, hogy technika órán kisétáltak a játszótérre. Felvetésemre, hogy akkor biztosan hintáztak egyet, rosszallóan csóválta a fejét. Nem, nem szórakozni mentek a hintákhoz, hanem tanár néni azokon mutatta meg a különféle csavarkötéseket, és ezt majd fel is fogja kérdezni.

Aztán teltek-múltak az évek. Újabb költözés, újabb iskola. A nyolcadikban már gazdasági földrajzot tanultak. Az ezredfordulón járhattunk. A felmérő egyik legfajsúlyosabb kérdése az volt: „Hányadik helyen állt Anglia 1995-ben a világ cukorrépa-termesztésben?”

Azóta évtizedek teltek el. Bár iskoláikat sikerrel elvégezték, soha senki nem kérdezte a gyermekeimet sem a tarajos gőte szaporodásáról, sem a csavarkötésekről, sem pedig Anglia cukorrépa-termesztéséről. És azt hiszem, most már nem is fogják. Pedig állítólag csak azt tanítják, ami fontos. Igaz, közben az iskolások nagy része nem tanul meg tisztességesen írni, olvasni.

Most a fiam iskolás. Jelentem, a helyzet semmit sem javult, sőt… Annyira szeretném már látni azokat az embereket, akik ezt eldöntötték!

Van-e pártállása a gazemberségnek?

Azt szeretném megkérdezni, hogy van-e pártállása a gazemberségnek. Mert szerintem nincs. Az utóbbi időben megszokhattuk már, hogy ha egy falusi polgármester elkövet valami disznóságot, akkor az ellenzéki sajtóban azonnal arra helyezik a hangsúlyt, hogy annak idején Fidesz támogatással indult.Nem beszélve az ismert politikusokról.

 És ugyanígy van ez fordítva is. Miután hét nő is jelentkezett, hogy Marton László, a közismert és elismert rendező évtizedekkel ezelőtt szexuálisan zaklatta őt, a kormánypárti sajtóban egyre-másra jelennek meg az írások, melyek azt hangoztatják, hogy mennyire liberális, hogy a kitüntetéseit is a szoclib kormányoktól kapta. A példák, mindkét oldalról hosszan sorolhatók. Közös vonásuk még, hogy az elkövetőket eszmetársaik próbálják mentegetni, vagy legalábbis elbagatellizálni az ügyet.

Pedig, ha itt valóban, mint ahogy mondják, tiszta közéletet szeretnének, épp nekik kellene elhatárolódni a tettestől, kezdeményezni a vizsgálatot, kizárni (már, ha van honnan), az elkövetőt. Igaz, a jelenség nem új. Már Hofi megmondta annak idején: „ A politika olyan, mint az ablakpucolás, a piszok mindig a másik oldalon van”.

De míg így lesz, addig nem jutunk sehová. A gazemberség ugyanis gazemberség, bármelyik oldalon is álljon. És kárt okoz az országnak, a nemzetnek, így teljesen másodlagos, milyenek a politikai nézetei. Ahogy Tamási Áron fogalmazott: "Aki embernek hitvány, magyarnak alkalmatlan."

Helyszíni tudósítás a Kurta kocsmából

Egyik kedves hallgatónk, bizonyos Petőfi Sándor (született Petrovics, anyja neve Hrúz Mária, tartózkodási helye ismeretlen, talán Segesvár, de Barguzinban is látták) arról tájékoztatott minket, hogy az éjszaka a Kurta kocsmából gyanús hirtelenséggel távoztak a legények, ami rengeteg találgatásra ad okot. Megpróbáltunk utánajárni a dolognak, máris kapcsoljuk helyszíni tudósítónkat.

-- Kedves hallgatóink! Itt állok a Kurta kocsma előtt, mely oda rúg ki a Szamosra. Sikerült találnom egy hiteles szemtanút, aki maga is jelen volt a történteknél, és hajlandó nekünk beszámolni mindenről, töviről hegyire. Mivel azonban inkognitóban szeretne maradni, a hangját eltorzítottuk, és kérem, hogy mindenki takarja le a rádiót egy asztalkendővel.

-- Hát az úgy vót, hogy mink itt ültünk a kocsmában. Csak itt ültünk, az éccaka közeledett, a világ elcsendesedett. A komp már rég eltűnt, mert elkötötték, csak úgy hallgatott bennünk a sötétség. Csak a kocsma, az vót hangos. Igencsak munkálkodott a zenegépes. Ezek a hülyék meg kurjongattak, rengett bele az ablak, hát inkább kinyitottuk.

-- És aztán, aztán mi történt?

-- Mondom én a Zsuzsinak: Kocsmárosné, aranyvirág! Mert én csak így hívom a Zsuzsit, hogy aranyvirág, mert nekem ennyi jár, valamikor a szeretőm vót, úgy hogy van egy kis közöm bele. Ő meg mán hozta is kevertet, a jégert, no meg a sört is, mert anélkül nem megy le ez a sok rusnya ital. Megittam, jó kedvem lett, aztán csak úgy odakiáltottam a Zsigának: Húzd rá cigány, húzd rá nyomban, táncolni való kedvem van!

-- A Zsiga meg ráhúzta?

-- Hát egy ideig kérette magát, mert megsértődött. Azt mondta, hogy ne cigányozzak, mert felmegy az ombudsmanhoz. Igaz, hogy az apja is cigány volt, meg a nagyapja is, de ő már roma. De aztán fizettem neki egy felest, és csak bekapcsolta a zenegépet. A csajok meg teljesen bevadultak. Mi kurjongattunk, ők visítoztak, közben adtunk a májnak rendesen.

-- És meddig tartotta a buli?

-- Bekopogtak az ablakon, hogy ne zúgjunk olyan nagyon. Jött egy csávó a hivatalból. Azt üzente a polgármester, hogy mert lefeküdt, aludni vágyik. Mink meg kikijjabáltunk, hogy menjenek a pokolba. Utálatos egy ember a polgármester, a múltkor is elküldött közmunkára. Egész nap támasztottam a kapanyelet ebben a dög melegben. Ráhúztuk a zenegépet teljes hangerőre, csak azért is.

-- És belenyugodott?

-- Hát nem, egyáltalán nem. Megint jöttek, kopogtattak. Mert feljelentett minket mindenütt. Kijött az ÁNTSZ, a munkavédelem, meg az adóhivatal. Kiderült, hogy a Zsigát feketén foglalkoztatták, konyhában a mosogatószivacs beleszáradt a penészbe, a játékgépekbe pedig belebabráltak. Így aztán véget vetettek a zenének, és hazamentek a legények. Szegények. Még annyi időnk sem maradt, hogy a Bögyös Macának adjunk egy üzletszerű puszit. Pedig az benne van a házirendben.

Onlinerandi

-- Ha gondolod, holnap személyesen is találkozhatunk.

-- Hát persze, nagyon szívesen.

-- Ne felejtsd el magaddal hozni a barátnődet!

-- Mért, te is hozod a barátodat?

-- Nem, de mit csinálok, ha nagyon csúnya vagy?

Először a szavak maradtak...

Szülőfalum, Rát (ukránul Rativci ) község Ukrajnában van, Kárpátalján az Ungvári járásban, Ungvártól 12 km-re délre. Igazából a munkácsi kórházban születtem, ezt követően pedig Munkácson, a nagyszüleimnél töltöttem életem első hónapját, azon egyszerű oknál fogva, hogy épp azon a napon bontották le a régi házunkat, amikor én a világra jöttem.

Ennek ellenére én Rátot tartom a szülőfalumnak, hiszen itt éltem le életem első tizenöt évét, itt formálódtam azzá, aki lettem, egy olyan közösségben, melynek tagjai, vagy legalábbis a többségük, egyszerű parasztember volt, mégis rengeteget tanultam tőlük, ha nem mást, hát emberséget. Ezért aztán, bár egyre ritkábban járok vissza, folyamatosan figyelemmel kísérem a sorsát, mai napig tartom a kapcsolatot néhány egykori földimmel.

Így aztán, szinte a szemem előtt játszódott le az a szomorú, bár valószínűleg elkerülhetetlen folyamat, melynek során egy színmagyar településből, vegyes lakosságú, bár magyar többségét még megőrző faluvá vált, melynek ma már a vezetője sem magyar.

Rát tulajdonképpen két falu, Kisrát és Nagyrát összeolvadásából, összeépüléséből jött létre. 1910-ben Kisrátnak 599 lakosa volt, melyből magyar 597, ebből 155 római katolikus, 81 görög katolikus, 353 református, Nagyrát 606 lakosából pedig 592 magyar, 8 pedig német, amiből 282 római katolikus, 256 görög katolikus és 37 református. Mint látható, a faluban egyetlen ukrán, de még ruszin sem élt és ezek az arányok nagyjából meg is maradtak a második világháború végéig.

A háború után lassú, de visszafordíthatatlan változások történtek. Nagyapám elmondása szerint, a szovjet katonaság elvonulása után érkező szovjet hivatalnokok, pártmunkások, NKDV-sek még csak átutazóban tértek be a faluba. Jöttek kolhozt szervezni, a férfiak nagy részét elhurcolták a lágerbe, politikai előadásokat tartottak. A falu megrettenve, de bizonyos passzív ellenállással tekintett rájuk. Ők egy idő után elmentek, de néhány szavuk már az elején itt maradt (például ocseregy-sor, bánká-befőttes üveg, bulocska-zsömle).

(Szintén nagyapám mesélte, akik 1928-ban református kántortanítóként került a faluba, hogy közvetlenül a háború után egyszer látta, amint nagy sor áll a községháza előtt.

-- Hát te mit csinálsz itt, János? – szólította meg egykori tanítványát, aki a sor végén állt.

-- Nem látja, tanító úr? Itt állok, az ocseregyben – felelte az.

-- Ej, ej – csóválta rosszallóan a fejét nagyapám –, elfelejtettél magyarul? Nem ocseregy, hanem sor.

-- Tanító úr, ilyen magyarul nincs, mert én a magyarok alatt sosem álltam sorban!)

Persze, az az igazság, hogy a hatalom eleinte megpróbálta a helyi, többé-kevésbé megbízható régi kommunistákkal elvégeztetni a szovjetizálás népszerűtlen feladatát. Így lett például az ungvári járás első párttitkára egy Varga nevű, nagygejőci származású öreg kommunista, akinek az volta baja, hogy túl komolyan vette az elveit. Így aztán az első túlkapások után be is vitte a pártkönyvét a pártbizottságra, mondván, ő nem ilyen rendszert akart. Hogy aztán mi lett a sorsa, azt nem tudom. Az iskolaigazgató is egy olyan ember lett az első időkben, akinek szláv neve volt és a háború után jutott eszébe, hogy ő tulajdonképpen szlovák.

A negyvenes évek végén, az ötvenes évek első felében egymást váltották a hatalom által a falu szemmel tartása és a kommunista eszmék terjesztése végett kinevezett komisszárok, párttitkárok. Akkor már létezett a szovhoz (állami gazdaság), s mivel ezt többnyire magyarok vezették, mindenképpen kellett melléjük egy megbízható orosz vagy ukrán. Ők azonban nem telepedtek le a faluban.

Az egyikre még jól emlékszem. Egy hatalmas termetű, pocakos ember volt, nyugdíjas orosz katonatiszt, a felesége meg oroszt tanított az iskolában, mindketten Ungvárról jártak ki. persze, egy sót sem tudtak magyarul. Akkoriban az volt a szokás, hogy a nyár folyamán két-három alkalommal a falu apraja-nagyja kivonult (ebben többnyire a gazdaság teherautói voltak segítségére) a nyolc kilométerre lévő Latorca partjára, akkor ez volt a strandolás. Egyszer csak hatalmas visítozásra lettünk figyelmesek, a ráti lányok és asszonyok szemüket eltakarva, sikítozva futottak el a partról. Amikor közelebb mentünk, döbbenten láttuk, hogy a párttitkár elvtárt anyaszűlt meztelenül áll a combközépig érő vízben, becses jószága a a hullámokba lóg és hangosan méltatlankodik. Szerinte ugyanis a magyarok nagyon szégyenlősek, az teljesen természetes, hogy egy orosz férfi így fürdőzik.

Aztán ők is eltűntek az áthelyezések útvesztőiben. A falu első állandó ukrán, illetve ruszin lakosai nem is a faluban laktak. A ráti vasútállomás mellé telepítettek be két azzal a szokásos jelszóval, hogy helyben nincsenek szakemberek, ám az állomás és környéke közigazgatásilag Szürte községhez tartozik, bár ez a falu még legalább egy kilométerre fekszik. Ezek az emberek aztán letelepedtek, de szinte egyáltalán nem kapcsolódtak be a falu életébe.

Meg kell még itt említenem a Males nevű felcsert, aki egy nagyon népszerű ember volt a faluban, ma is előttem van, amint ócska biciklijén az utcákat járja. Mondjuk, mindent el is követtet, hogy befogadják, megtanult magyarul,  mindenkin megpróbált segíteni, mindenkivel barátságos volt, bár az állandó lakása neki sem a faluban volt egy ideig.

Én még jól emlékszem az első ukránra, pontosabban ruszinra, aki Ráton családostól, állandó jelleggel letelepedett. Ez valamikor a hatvanas évek közepén történt. Úgy hívták az illetőt, hogy Vaszil Zsgánics. Abban időben Illár Ambrus volt a helyi gazdaság vezetője és „odafönn” már igencsak szúrta az illetékesek szemét, hogy itt mindenki magyar. Szigorú tervgazdálkodás folyt, márpedig a légből kapott, hasraütős terveket elég nehéz volt teljesíteni a közösben.

Akkor azt találták ki, hogy ide kell küldeni egy kiváló szakembert, egy élmunkást, aki majd átadja a tapasztalatait a helyi, „elmaradott” kádereknek. Nem tudom, mennyire kellett őt győzködni, de a faluba költözött és munkába állt a helyi gazgazdaságban, mint traktoros. A falu hamar befogadta, hamarosan az egész családja megtanult magyarul ellentétben azoknak a többségével, akik most költöznek be, a gyerekeivel szinte naponta játszottunk együtt.

Hogy mi volt a kiváló munkahelyi teljesítményének a titka? Természetesen, a papír, mely mindent elbír. Édesapám nyaranta számvivő volt az aratóknál, már előre kiadták a parancsot, hogy a munkaversenyt Vaszilnak kell megnyernie. Nem sokkal később egy Sztegura nevű sofőrt helyeztek a gazdaságba, hasonló indoklással.

Ettől kezdve aztán megindult a beáramlás, a két beköltöző család jól érezte magát, jöttek a rokonok, ismerősök előbb csak látogatóba, aztán már másként is. Valamikor  70-es években a gejőci út mellett új utcát nyitottak a kertek mögött, telkeket alakítottak ki, ott már zömmel a betelepültek építkeztek. A kisráti temetővel szemben lévő kacsaúsztatót, melynek jegén gyermekkoromba annyit játszottunk betemették, egy többemeletes házat építettek rá szolgálati lakásokkal a betelepülő szakembereknek.

Ma a hivatalos adatok szerint a község 1470 lakosának még mindig 80 százaléka magyar. Ha végigmegyünk a falunk és megnézzük, hogy kik laknak az egyes házakban erős kétely ébred az emberben.