Horror a fogászaton

Estefelé belesajdult a fogamba. Egy ideje már éreztem, hogy gond lesz, de férfiember nem megy el minden semmiséggel az orvoshoz. Elsősorban azért, mert fél. Mi kérem, ha kell, odaállunk a sortűz elé, bármikor megverekszünk a szívünk hölgyéért, párbajra hívjuk a hétfejű sárkányt, de a fogorvos az más. Tulajdonképpen van is ebben logika, hiszen azokról még sohasem emlékezett meg a történetírás, akiknek kihúzták a fogát, és a nők sem olvadnak el a tudattól, hogy zokszó nélkül végigültünk egy gyökérkezelést.

Az első napon még hősiesen tűrtem a fájdalmakat, de a másodikon már kezdett feldagadni az arcom, így csak elmentem a fogászatra. A váróban alig volt ülőhely, egy kisebb párt is szívesen elfogadna ekkor érdeklődést. A várakozás alaphangulatát a rendelőből kiszüremlő zajok határozták meg: a fúró vészjósló hangja és a páciens nyögése. Ettől a maradék komfortérzetem is elernyedt, mint Makkos Pista az hűtőfürdőben.

Mellettem egy fiatalasszony üldögélt, dagadt arcához szorította a tenyerét, és olykor hangosan feljajdult.

-- Csak ne jajgasson! – szólt rá a szemben ülő öregasszony. – Milyen kényesek ezek a mai fiatalok! Maga még azt sem tudja, hogy mi a fájdalom! Amikor nekem, annak idején, három fogamat húzták ki egyszerre, na, az fájdalom volt. Csak úgy ömlött a vér a számból!

A fiatalasszony még jobban elsápad, meg én is. Ő a jajgatását próbálja elfojtani, én pedig a bátorságomat visszanyerni.

-- Ugyan, hagyja már! A húzás az semmi! Szedték már ki magának az ideget? Amikor egy hosszú tűt belenyomnak a gyökérbe, és rátekerik az idegszálat. Az tud igazán fájni! Mintha az egész fejét ki akarnák tépni az embernek – utasította rendre egy férfi.

Ekkor már szédültem is. A nyakamtól valami furcsa zsibbadás indult a fejem teteje felé, a gyomrom émelygett.

-- Azért nem kell ezt eltúlozni! – szólalt meg jobbról egy bajszos öreg. – Vésték már a maguk fogát? Mert nekem igen. Fájni nagyon fájt, de még jól megúsztam. Olyanról is hallottam, akinek a vésésnél darabokra törték az állkapcsát.

Ebben e pillanatban nyílt az ajtó, belépett egy újabb beteg.

-- Ki az utolsó a sorban? – nézett végig a társaságon.

Nem szóltam semmit, azt sem tudtam, hogy fiú vagyok, vagy lány. Minden szem rám szegeződött.

-- Nem, nem. Tévedés, én nem az orvosra várok. Különben, már megyek is – hadartam el izgatottan, és már léptem is ki az ajtón. Kint megálltam, egy megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem: egész jól megúsztam, a fogam ugyan sajgott még egy kicsit, de az állkapcsom teljesen sértetlen maradt.

Abszolút vészhelyzet

Cseng a telefon a laktanyában. Az ügyeletes felveszi.

-- Jöjjenek gyorsan! Verekedés van! – szól bele egy borízű hang.

-- Maga hová telefonál jóember? Ez a tűzoltóság!

-- Ugyan hová a fenébe telefonálhatnék, amikor a rendőrök verekednek az orvosokkal?

Tárgyalások a Csapon túli forgalomról a csehekkel és az ukránokkal

Az ungvári vonal birtokba vétele

(Megjelent: Nyírvidék, 1919. január 19.)

Nyíregyháza, január 18. (A Nyírvidék tudósítójától)

Nyíregyházán tegnap éjszaka két kocsiból álló szolgálati vonat ment keresztül. A vonat a debreceni üzletvezetőség tizenöt főtisztviselőjét vitte Ungvárra, ahol a megszálló cseh csapatok parancsnokával folytattak tárgyalást a megszállott ungvári vasútvonal sorsáról és a Nyíregyháza—Ungvár—Sianki vasúti forgalomról.

Az államvasúti üzletvezetőség főtisztjeinek a csehekkel való tárgyalását a debreceni üzletvezetőség kezdeményezte. Ugyanis Ungvár megszállása előtt minden vonatot elvont a veszélyeztetett vonalról, csupán egy mozdony és néhány vasúti kocsi jutott Nagybereznánál a csehek kezére, mert ennek elvitelére már nem volt idő. Olt maradt azon kívül a vasútvonal egész személyzete, amelynek megszakadt az összeköttetése az üzletvezetőséggel. Természetesen a forgalom is megszűnt Ungvárral és a megszállás óta a vonatok nem mentek Csapon túl.

Ezeknek a kérdések a tisztázása végett a debreceni üzletvezetőség távirati kérdést intézett az Ungvárt megszálló cseh csapatok parancsnokához, hogy hajlandó e tárgyalni ezekről a kérdésekről az üzletvezetőséggel. A parancsnok — egy olasz ezredes — udvarias táviratban hívta meg az üzletvezetőség delegátusait Ungvárra tanácskozásra, biztosítván őket arról, hogy sem személyükben kár nem esik, sem azt a vasúti fölszerelést, amellyel utaznak, le nem foglalják.

Közben az ukránok, akik a lavocsnei vasútvonal mentén haladtak előre Szolyván és Munkácson át, tegnapelőtt megszálltak Csapot és amikor arról értesültek, hogy Debrecenből vasúti bizottság kerül Ungvárrá, táviratban kérték az üzletvezetőséget, hogy ez a bizottság Csapon tárgyaljon az ukránokkal, amihez a debreceniek készséggel hozzájárultak.

Tárgyalás az ukránokkal

Tegnap reggel érkezett a vasúti bizottság Csapra, ahol a sztaniszlaui vasútigazgatóság delegátusai várták a mieinket. Nagyon előzékeny volt az ukrán bizottság. Kijelentettek, hogy ők ugyan megszállották a lavocsne csapi vonalat, azonban teljesen szabaddá teszik a forgalmat, a vasútvonal marad a debreceni üzletvezetőség fönnhatósága alatt és a személyzet felett is az üzletvezetőség diszponál. Az ukránok nem gátoljak meg sem a személy-, sem az áruforgalmat, de ezzel szemben az a kívánságuk, hogy ők is szabadon bonyolíthassák le a forgalmat a csap- lavocsnei vonalon. A Csapon az ukrán bizottsággal folytatott tárgyalás anyagát jegyzőkönyvbe foglalták és döntés végett az államvasutak igazgatóságához terjesztik. Az üzletvezetőségi bizottság a maga részéről javasolja az ukrán bizottság kívánságának a teljesítését

A megszállott Ungváron

A csapi tárgyalás befejezése után az üzletvezetőségi bizottság különvonata elindult Ungvárra, ahol a cseh parancsnok egy bizottsággal várta az érkező magyarokat. A parancsnok egy olasz ezredes, aki annak a gardának az élen áll, amely az olasz harctéren mint cseh légió harcolt a monarchia csapatai ellen és amely gárda a magyarországi megszállást végzi.

Az ezredes, mikor a vonat befutott az ungvári pályaudvarra, elébe ment az érkezőknek és rendkívül szívélyesen üdvözölte a bizottság tagjait megnyugtatván őket, hogy a legkisebb bántódásuk sem lesz és úgy személyük, mint vonatuk a parancsnok védelme alatt áll.

Kocsikon együtt hajtattak be a városba, ahol megkezdődtek a tárgyalások. Az útvonalon élénk feltűnést keltett a menet a lakosságban, amely teljes nyugalommal fogadja az eseményeket. Az üzletek nyitva vannak és a kereskedelmi élet zavartalannak látszik, noha a csehek parancsnoka erélyes rendelkezésekkel lenyomta az árakat, főként a közszükségleti cikkeknél.

A közigazgatási hatóságok útján hajtja végre a cseh parancsnok a rendelkezéseit és a köztisztviselők helyükön maradtak.

Az ungvári vasút átvétele

A tárgyaláson a csehek parancsnoka közölte a magyar bizottsággal, hogy utasítása van az Ungvár—Sianki vasútvonal birtokbavételére, amit meg is tett. Ezt a vonalat a cseh állam tulajdonának jelentette ki és közölte, hogy a vasútvonalon levő alkalmazottak, mint a cseh állami vasutak alkalmazottjai a helyükön maradnak. Így tehát a debreceni üzletvezetőségnek nem kell ezek ellátásáról, illetményeik folyósításáról gondoskodnia, mert ezt elvégzi a cseh állam, amely egyszersmind a vasútvonal bevételeire is ráteszi a kezét.

A személy- és teherforgalmat egyelőre nem veszik fel a csapi irányban, mivel mindössze egyetlen mozdony van, amely ezen a megszállott területen levő helységek egymás közötti legszűkösebb forgalomról gondoskodik. Az üzletvezetőség tisztviselőinek megengedi a cseh parancsnok, hogy szolgálati ügyekben Ungvárra utazzanak, de magánszemélyek a megszállott területre egyelőre nem mehetnek.

A forgalom felvételéről — a csehek közlése szerint — csak akkor lehet szó, ha a debreceni üzletvezetőség ad vonatokat az ungvári parancsnokságnak. Ebben a kérdésben is az igazgatóság határoz majd.

A bizottság kora délután indult vissza Ungvárról és estefelé érkezett Nyíregyházára, ahonnan Debrecenbe utaztak.

Az ukránok a csehek ellen

A magyar bizottság tagjai Csapon az ukránoktól úgy értesültek, hogy az ukrán csapatok a csehek ellen jönnek Magyarországra.

Ma egy miskolci távirat azt közli, hogy az előnyomuló ukrán csapatok létszáma negyvenezer. Előnyomulásuk célja nem a hódítás, hanem az, hogy a magyarországi ukránokat megvédelmezzék a cseh megszállás ellen.

Fotó: Fortepan

Bence Jóska balladája

Valahol, a határ túloldalán egy anyóka minden reggel kiáll a tornácra, bámul a szögesdrót-kerítés felé, melyet már régen lebontottak. Vár valakit, több mint harminc éve.

Itt, a Kiserdő fái alatt olyan bizonytalanul sötét az este, mint az élet. Csak a távoli fények állandóak, a csillagok üzenet odafenn, meg egy kis falu lámpái odaát, a folyó másik oldalán. Ezekben még akkor is biztos lehet az ember, ha nem látszanak.

Na meg, biztos a határ is. A folyó testes vonalát követi, s mellette úgy sorakoznak a szögesdrót-kerítés tartóoszlopai, mint megannyi sírkereszt. Kérlelhetetlenül. Márpedig ő át akar menni. És át is megy. Nem azért készül rá évek óta, hogy most, az utolsó pillanatban meghátráljon. Persze, a többiek, az öreg Csordás kivételével, nem értik, mért vágyik ennyire.

Először ő is úgy akart átmenni, mint a rendes, becsületes emberek: útlevéllel. Nem adtak. Azt mondták, csak közeli rokonhoz lehet. Az meg nincs.

Így hát, maradt a szökés. Persze, előbb-utóbb úgyis visszahozzák. De az már nem számít. Akkor már nem élt hiába. Igaz, tiltott határátlépésért akár tíz évet is kaphat az ember, de jobb azt most leülni, míg nem sír utána asszony, gyerek.

Az öreg mesélte, hogy ott mindenki magyarul beszél, még a kirakatüvegek is tele vannak magyar feliratokkal.

-- És ott minden faluban van magyar iskola? – kérdezte akkor csodálkozva.

-- Ugyan, te szamár, hát ott minden iskola magyar – pirított rá az öreg.

Mostanában, ahogy tervezte az indulást, egyre többet gondolkodott azon, hogy mért is akar ő Magyarországra menni. Most már tudja, embereket keres. Embereket, akik ugyanolyanok mint ő. Akiknél egy kézfogásból is tudja az ember, hogy mit akarnak. Igaz, itt is vannak, csak kevesen. És mennyivel szebb lehet, ha mindenki felismerhető.

Ők, ott a másik oldalon még nem is tudják, hogy létezik egy Bence Jóska. És akiről nem tudnak, az nincs. De most majd vállon veregetik, mint a kisebbik testvért szokás, összekoccannak a poharak, s hiába a börtön, mert mindenkinek elmesélik, hogy él itt valaki, aki hozzájuk tartozik.

Vacogó fogakkal, de elégedetten mászott ki a vízből. Egyelőre nem vette észre senki. Az apró tutajt, amelyen a ruháját és a hátizsákot (benne egy kis demizson borral, mert üres kézzel mégsem állíthat be sehová) tolta maga előtt, csöndesen visszaengedte a vízre. Gyorsan felöltözött, aztán elindult a falu pislákoló fényei felé.

A falu aludt. Sebaj, gondolta, minél beljebb megyek, annál nehezebben találnak rám. Az országúton négy kerékpáros közeledett.

-- Hé, magyarok, álljatok meg! Én jöttem el hozzátok, Bence Jóska! Átúsztam a Tiszát! – Kiáltott nekik már messziről.

Azok értetlenül bámultak rá. Csak most vette észre, hogy részegek. Örömében, hogy végre célhoz ért, mégis elővette a demizsont. Azonnal felderült a képük. Szaporán járt körbe a bor az árokparton. Már a negyedik körnél tartottak, amikor az egyik megbökte.

-- És biztos nem tudja senki, hogy itt vagy? – kérdezte, sanda pillantással.

-- Már honnan tudná?

-- Aztán pénzed van-e?

-- Ugyan, honnan lenne nekem magyar pénzem – mondta kissé röstellkedve.

Egy darabig nem szóltak semmit.

-- Hát órád? – törte meg az egyik a csöndet.

-- Az van. Pobeda. A legjobb szovjet márka – mondta Jóska, és a sötétben egy kicsit kihúzta magát.

Néhány hónap múlva a helyi lap egyik eldugott sarkában a következő rendőrségi hír jelent meg: „Z. község határában, egy erdei tisztáson egy már erősen oszlásnak indult holttestet találtak. A húsz év körüli fiatalembert, akinek kiléte egyelőre ismeretlen, több késszúrással ölték meg.”

A holttestet sohasem sikerült azonosítani.

Valahol, a határ túloldalán egy anyóka minden reggel kiáll a tornácra, bámul a szögesdrót-kerítés felé, melyet már régen lebontottak. Vár valakit, több mint harminc éve.