Kerítés mögött

Most, hogy ennyi év után haza készült, a szülővárosába, megpróbálta felidézni a régi emlékeket. Kapaszkodókat keresett, világítótornyok múltból felcsillanó fényét, hiszen alig ismert már ott valakit. Magának sem merte bevallani, hogy fél. Fél, hogy a világ, melyet elhagyott, már csak az emlékeiben él. Fél az elmúlástól.

Ahogy nézegette a régi fényképeket, az egyiknél hosszan elidőzött. Ócska léckerítés fölött fiatal lány bámulta az utcát, mögötte apró, ütött-kopott házak. Emlékezett erre a lányra, bár csak egyszer beszéltek egymással. Mindig ott állt a léckerítés mögött, sóvárogva leste a való világot. Neki mindig úgy tűnt, hogy a lányt rabságban tartják, pedig tárva-nyitva állt mellette a kapu.

Amikor egyszer, kicsit félszegen, ráköszönt, az hálás mosollyal viszonozta. Mintha szeretne beszélgetni valakivel. Így aztán összeszedte a bátorságát és legközelebb megszólította. Ám alig váltottak néhány mondatot, egy fogatlan vénasszony lépett ki a házból.

-- Nem megmondtam neked, hogy ne beszélgess idegenekkel! Pláne meg fiúkkal! Úgy akarsz járni, mint anyád?

A lány zavarba jött, szabadkozni kezdett. Ő meg gyorsan elköszönt, de még csinált egy képet a nála lévő géppel.

Hosszan elgondolkozott ezen a régi, mellékes történeten.

-- Vajon mi lehet a lánnyal? Már biztosan nagymama.  -- próbálta megfejteni a történet folytatását.

Amikor a városba ért, szállodában szállt meg. Nem akart a terhére lenni senkinek, de még aznap megkereste Fricit, aki mellette ült az iskolapadban, akinek mindig súgott az órán és aki mindig megvédte, amikor meg akarták verni.

Frici fölött is eljárt az idő, kicsit már biceg, de azért egy kiadós ebéd után felajánlotta, elkíséri a régi iskolához.

Aztán, ahogy bekanyarodtak a sarkon, szembetalálta magát a régi fényképpel. Ott látta maga előtt a léckerítést, bár egy kicsit jobb állapotban, mögötte az apró házak viszont talán még jobban lepukkantak.

És a kerítés mögött ott állt egy fiatal lány.  Nem a régi lány volt, de határozottan hasonlított. Sőt, megdöbbentő volt a hasonlóság és az egész helyzet.

A meglepett Fricit hátrahagyva odalépett a kerítéshez és ráköszönt a lányra. Az kedvesen mosolyogva köszönt vissza.

-- Te itt laksz? – kérdezte tőle.

-- Igen, itt lakom. A nagymamámmal – felelte. – Ismerem minket a bácsi?

Ebben a pillanatban egy fogatlan vénasszony lépett ki az ajtón.

-- Mondtam neked, hogy ne állj szóba idegen férfiakkal! Úgy akarsz járni, mint anyád?

Legény a gáton

A 70 éves János bácsi feleségül veszi a húszéves Mariskát. Egy év múlva megszületik a gyerekük.

-- Egy igen, János bácsi! – mondja a szülészorvos, miközben gratulál a papának.

Egy év múlva az asszonyka újabb gyermeket szül.

-- Gratulálok, János bácsi! Maga aztán legény a gáton! – lelkendezik a doki.

-- Hát csak karban kell tartani a motort, doktor úr! Akkor bírja a strapát – húzza ki magát az öreg.

Eltelik egy újabb év. Az asszonykának újabb gyermeke születik.

-- Gratulálok, János bácsi! Azt ajánlom, sürgősen cseréljen olajat abban a motorban, mert ez gyerek már teljesen fekete.

Mért nem volt a kommunizmusnak Nürnbergje?

Február 25-én lesz a Kommunizmus áldozatainak emléknapja. Ezért is időszerű az alábbi írás:

Az alábbi írás a lengyel Interia lapban jelent meg, szerzője Andzej Nowak történész, publicista, a krakkói Jagelló Egyetem és a Lengyel Tudományos Akadémia Történelemtudományi Intézetének munkatársa. A cikket az Inoszmi.ru orosz nyelvű sajtófigyelő portál alapján közlöm. 

A nácikat elítélték a nürnbergi perben, a kommunizmust viszont, mely az emberiség történelmének legbűnösebb rendszere, mindmáig megúszta a felelősségre vonást.  Ki a felelős ezért? A Szovjetunió? Amerika? Vagy a nyugat-európai sajtószervek és egyetemek, melyekben teljesen eluralkodott a baloldali ideológia?

Tony Judt, a nemrég elhunyt amerikai történész és briliáns koponya utolsó könyvében azt írja, hogy a XX. század az indivídum évszázada. Úgy alakult, hogy ez egyben a legnagyobb, tömeges bűncselekmények korszaka is, melyek közül a legkegyetlenebb tömeggyilkosságokat egy új, jobb világ megteremtése – a kommunizmus  felépítése érdekében követték el. És mindig voltak olyan indiví   

dumok, akik mentségeket találtak ezekre a szörnyű bűnökre, mindig meg tudtak magyarázni minden kioltott életet.

A kísérlet, hogy meghonosítsák a kommunista ideológiát legkevesebb százmillió emberéletbe került. Képzeljük el, hogy egyszerre csak eltűnne a térképről Franciaország, Anglia, vagy az USA egész keleti partvidéke Bostontól New-Yorkig és Miamiig: ez épp százmillió ember. Ám a kommunizmus áldozatai nem ott pusztultak el, hanem olyan kevésbé érdekes helyeken, mint Katyn és Kolima, Kuba, Kína és Vietnam. De kit érdekelnek ők a nagyvilági politikai-individuális elit köreiben Nyugat-Európában, vagy éppen az említett keleti partvidéken?

Mért nem ítélték el a kommunizmust?

Először is azért, mert elterjedt az a nézet, hogy a kommunizmus nem vereséget szenvedett, hanem önként megosztozott a hatalmon és a jogokon korábbi rabjaival és szerződést (kompromisszumot) kötött a  Nyugattal. Ez a koncepció mindazok politikai érdekeinek megfelelt, akik meg akarták őrizni a státuskót: az USA vezetésének éppúgy, mint a különböző egyéb kerekasztalok részvevőinek.

Másodszor: a kommunista ideológia az utóbbi években diadalutat járt be a Nyugat oktatási-nevelési és médiastruktúráiban.  A nyugat-európai és amerikai egyetemek és a legbefolyásosabb sajtóorgánumok szerkesztőségeiben az „ősbaloldaliak” kerültek kulcspozíciókba, leporolva Marx (ha nem inkább Sztálin és Mao) mellszobrát. A 90-es évek eleje óta rendszeres látogatója vagyok a nyugat-európai nagyvárosok könyvesboltjainak és mindig szétnézek a filozófiai könyveket tartalmazó polcokon.  Kisebb szünet után, közvetlenül az 1990-es éveket követően, ezeken a polcokon eluralkodott a marxizmus. Most már külön polcokat jelölnek ki az ilyen kiadványok számára, választékuk jóval bőségesebb, mint a többi filozófiai részlegé. Louis Althussertől Slavoj Zizekig: mindenütt marxista motívumok láthatók.

 

Az áldozatok „nem divatosak”

Ennek a bölcsességnek legfőbb szószólója mostanában a francia Alain Badiou, aki Mao elkötelezett híve. Úgyszintén nagy népszerűségnek örvend az angol kommunista történész Eric Hobsbawm, aki részletesen kifejti, mért igazolhatóak azok a bűncselekmények, melyeket a „gyönyörű eszme” nevében követtek el. Viszonylag új csillaga ennek az irányzatnak Terry Eagleton, aki a legdurvább marxizmust a kereszténységgel igyekszik kombinálni.

Központi helyet foglal el ezekben a művekben a kapitalizmus, és főleg Amerika, a liberalizmus, a vallás, valamint a „szörnyűséges nyárspolgárság” kritikája.

A kommunizmus áldozatai – ez egyáltalán nem „divatos” téma a befolyásos körökben. 2004-ben, amikor Sandra Kalniete   lett kulturális miniszter a Lipcsei Könyvvásár megnyitó ünnepségén meg merészelt emlékezni a kommunizmus áldozatairól, hatalmas botrány tört ki. Hogy venné ez ki magát: Portugáliában éppen zajlott a kommunista pártok világkonferenciája, melyre száz országból érkeztek delegációk, Európa meg hirtelen elkezdi bírálni Marx és Lenin örökségét? Megemlékezni valami éhen halt „orosz muzsikokról”, valahol agyonlőtt „reakciós” lengyel tisztekről, a haladás nevében keresztre feszített papokról? Na, ez az igazi fasizmus!

A kommunizmust nem választották demokratikusan

A kommunizmus egy régi ideológia, melynek elmélete már Platón Állam című művében is leírásra került 24 évszázaddal ezelőtt. Érett formáját azonban csak a XIX. század közepén Marx Károlynak köszönhetően nyerte el. A kommunizmus és a régi világ halálának prófétája azt remélte, hogy sikerül megteremteni az új embert, tökéletesíteni az emberi természetet, és ez a nagy reménység képezte az erőszak igazolásának alapját.

Az első tapasztalatokat a Párizsi Kommün szolgáltatta, mely, mielőtt még vérbe fojtották volna, érkezett kivégezni az ellenfeleit. Az új embert még nem sikerült megteremteni, de sok „régit” öltek meg, köztük papokat (köztük Párizs püspökét). Az emlékezetben azonban nem ezek a kivégzések maradtak meg, hanem a kommün ellen irányuló, kétségkívül több áldozatot követelő cselekmények. És megszületett egy gyönyörű legenda.

A kommunista utópia megvalósításának következő kísérlete sokkal hatalmasabb méretekben folyt. Ennek helyszíne Oroszország. Mint kivétel nélkül a későbbiekben is mindig a kommunizmus itt sem demokratikus választások útján győzött, hanem ideológia kisebbségben lévő, de jól szervezett és határozott híveinek erőszakos térnyerése révén.

Szimbolikus emlékmű Káinnak

Ne felejtsük el: a kommunizmust és a demokráciát, a kommunizmust és a szabadságot csupán egyetlen kérdés kapcsolja össze, melyet lenin a forradalom vezére így fogalmazott meg: ki kit? És ez a kommunizmus lényege: harc nem valakinek az életéért, hanem valakinek a haláláért. Főként a haláláért. Kommunizmus vagy demokrácia. Kommunizmus vagy szabadság.

A forradalom győzelme érdekében Lenin Oroszországban létrehozta az első totális politikai rendőrséget (VCSK), melynek az élére egy hónappal a petrográdi fordulat után Feliksz Dzserzdinszkijt nevezte ki. Ha valaki meg szeretné tudni, hogyan működött ez az intézmény, akkor azt javaslom, hogy nézze meg Alekszandr Rogozskin A csekista című filmjét (1992). Ez a film nagyon szemléletesen mutatja be a halálnak eme futószalagját. A szervezet  (ekkor már NKDV elnevezéssel) munkatársai csupán 1937-ben és 38-ban 670 ezer „ellenséget” lőttek agyon. Ám az agyonlövetés még nem volt elég.  A kommunizmusnak egy újabb lépésre volt szüksége: 1918-ban Lev Trockij, forradalmi ügyekben Lenin jobbkeze, utasítást adott a koncentrációs lágerek létrehozására. Az első ilyen tábort Kazany közelében Szvijazsszkban nyitották meg. Trockij parancsba adta, hogy a tábor közepén állítsák fel Káin emlékművét – mint olyan emberét, aki fellázadt isten ellen.

És valóban, a GULAG – ez a legérzékletesebb emlékműve az ember isten ellen, pontosabban annak ötödik parancsolata elleni lázadásnak: ne ölj. A kommunizmus védelmező mindig azt emlegetik, hogy az első koncentrációs táborok már korábban megjelentek, az angolok hozták ezeket létre a búrok elleni háború idején Dél-Afrikában. Ez valóban így van, de ne hallgassuk el a tényeket, a brit táborok arra szolgáltak, hogy a háború idejére izolálják a polgári lakosságot a partizánoktól, a harcok befejezése után ezeket felszámolták. A betegségek és az éhezés miatt mintegy 27 ezren vesztették itt életüket. Ez bűncselekmény volt, de nem előre megfontolt szándékkal.

A Tanácsok Országában a táborok hetven éven keresztül működtek. Ezekben, amint azt Robert Conquest történész kimutatta legalább 42 millió ember vesztette életét. Ha az angol táborokban történteket bűnténynek neveztük, akkor hogyan minősíthetjük azokat a táborokat, melyeket a kommunizmus építésének nevében hoztak létre?

Emellett ezek a módszerek ”továbbterjedtek” Kínában (több tízmillió áldozat), Vietnamban, Kubában, Koreában, Csehszlovákiában, Magyarországon, Lengyelországban… Valamennyi áldozatnak volt kereszt- és vezetékneve, valamennyien voltak valakik. Példaként említhetnénk a XX. század nagy orosz költőjét, Oszip Mandelstamot (1938-ban pusztították el a GULAG-on), vagy az egyik legnagyobb ukrán költőt Vaszil Sztuszt (1985-ben hunyt el a GULAG-on, amikor a Szovjetuniót már Gorbacsov vezette).

A puskatus és a kommunizmusban való kételkedés

Voltak még más nagyszabású „kísérletek” is annak érdekében, hogy az egész társadalom modernizálása érdekében megteremtsék az új embert: az egyház likvidálása, a falvak „kuláktalanítása” és kollektivizálása, az ukrán nacionalista („Holodomor” hadművelet) és a lengyel nacionalisták (az NKDV lengyel hadművelete 1937-ben, 111091 áldozat). Minden egyes ilyen „kísérlet” következtében százezrek vagy éppen milliók vesztették életüket.

Később, annak következtében, hogy a világ proletárjainak hazája szilárdíthassa pozícióit szövetséget kötöttek Hitlerrel. A vörös csillag a horogkereszttel, a III. Internacionálé vörös zászlaja a Harmadik Birodalom barna szimbólumával. A Ribbentrop- Molotov paktum Lengyelország felosztásáról, Litvánia, Lettország, Észtország és Finnország megtámadásáról szólt. Megint következtek a tömeges száműzetések, kivégzések, és végül, mint egy szimbólumaként a szovjethatalomnak – a katyni mészárlás.

Aztán véget ért a barátság Hitlerrel, elkezdődött a háború, mely fél Európát kiirtotta. Varsóban, Prágában, Budapesten, Szófiában és  Bukarestben győzedelmeskedett a kommunizmus. Ám nem azért, mert Európának ez a része erre vágyott, hanem mert erőszakkal kényszerítették rájuk a szovjet rendszert.  Nekik nem kellett ez a „gyönyörű eszme”. Amint azt a költő Czesław Miłosz írta, szovjet puskatusokkal kellett kiverni az emberek fejéből az „elidegenedést” ( azaz, hogy  nem hittek a kommunizmus felsőbbrendűségében a szabadság és korábbi identitásukkal szemben).

Éhező csőcselék Kelet- Európából

A fent említett elnyomó szovjet erőszak által támogatást nyertek, hatalomra kerülhettek  a meghódított országok jelentéktelen kommunista pártjai. A Vörös Moszkvára, a Vörös Hadseregre, valamint az NKVD hadosztályaira támaszkodva (Lengyelországban például 1947-ig két ilyen is volt) megerősödtek olyan képződmények, mint a Lengyel Munkáspárt (PPR), majd a Lengyel Egyesült Munkáspárt (PZPR). Saját elnyomó apparátusuk védelmezte őket, saját „csekistáik” voltak, koncentrációs táborokat létesítettek a saját „ellenségeik” számára, kivégezték, vagy az utcán megölték őket  -- 1956-ban, 1970-ben,  1982-ben és 83-ban. Ezek a pártok erősek lettek és megnőtt a taglétszámuk.

Emberek milliói, akik valamilyen kulcspozíciót töltöttek be ebben a hatalmi struktúrában, abban voltak érdekeltek, hogy a kommunizmust ne ítéljék el, hiszen ez nem csupán csodálatos közérzetükre mért volna csapást, hanem az NKVD-ben, a Szovjetunió Kommunista Pártjában, az apparátusban különféle szerepeket vállaló nagypapáikhoz és nagymamáikhoz fűződő kapcsolatukra is. A leigázott országokban túlságosan erős hatalommal rendelkeztek ahhoz, hogy ezt megengedhessék maguknak.

Következésképpen, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a kommunizmus elvesztette a Nyugattal vívott globális versenyt, a nyugati országok olyan politikai vezetői, mint George Bush vagy François Mitterand meg akartak előzni mindenfajta, „az éhenkórász kelet európai csőcselékkel” kapcsolatos problémát és felelősségre vonást. 

A kommunizmus és az elit reményei

Inkább ne essen szét ilyen gyorsan a Szovjet Szövetség, jelentette ki Bush kijevi látogatása során 1991-ben. A „vörös” Moszkva legalább egy megbízható partner a nemzetközi kapcsolatokban és az üzleti életben (mint ahogy ez teljesen nyilvánvaló volt  Brezsnyev és a német szociáldemokrata kancellár Helmut Schmidt gázipari együttműködésének ismeretében).

A legcinikusabb „reálpolitika” és az üzleti haszon reményében szemet hunytak a kommunizmus bűnei fölött. Nyugat-Európa és Amerika intellektuális elitjét csupán saját ideológiai unszimpátiája vezérelte, és abban reménykedett, hogy a kommunizmus igen is alternatívája lehet annak a világnak, melyet ez az elit le akart rombolni.

Az a tény, hogy ez az alternatíva a gyakorlatban már megvalósult, csak fokozta büszkeségüket. A kommunizmus azért gyönyörű, magyarázza  Hobsbawm, mert már rég nem csupán teória, megvalósult a gyakorlatban is.  Az hogy ez a gyakorlat milliók életébe került – annál rosszabb a „gyönyörű kísérlet” áldozatai számára.

 

A bolhának is sok(k)

Orosz vicc:

A bolha jelentkezik egy álláshirdetésre, fel is veszik és szolgálati helyéül Petyka bajuszát jelölik ki. Ám alig telik el egy nap, benyújtja a felmondását.

-- Mi a probléma? – kérdezik tőle.

-- Mindig ott kell ülnöm a Petyka bajszán – mondja a bolha. – Ő erős dohányos, én viszont asztmás vagyok. Nem bírom tovább!

Mondják erre neki, hogy bár megértik a problémáját, de nem kell azért rögtön felmondania. Majd keresnek neki egy másik helyet. El is helyezik a Maruszja bugyijában.

Ám alig telik el néhány nap, a bolha ismét benyújtja a felmondását. Kérdezik tőle, hogy mért gondolta meg magát.

-- Maguk engem ne nézzenek hülyének!  Azt hitték, nem veszem észre, mire megy ki a játék? Az nem lehet véletlen, hogy este mindig a Maruszja bugyijában aludtam el, de reggel újra a Petyka bajszán ébredtem! Aki, mint mondtam, erős dohányos, én meg asztmás vagyok.