Hálátlan népség

Amikor Molnár János azon a délutánon hazajött a munkából, volt valami riadtság a szemében, de ezt csak a felesége vette észre. Hiába, a húsz év az húsz év. Ám igazán akkor ijedt meg, amikor a férje megölelte, a gyerekeket pedig megcsókolta. Korábban sohasem tett ilyet, nem volt egy érzelgős fajta. De hiába kérdezgette az asszony, nem mondott semmit, csak kanalazta a délről megmaradt főzeléket.

Molnár János egy kis sapkásműhelyben dolgozott a kárpátaljai város eldugott mellékutcájában.  A műhely már ősidők óta működött, talán már a monarchia idején is, de a csehek alatt biztosan, meg a magyarok alatt is, sőt, még a szovjet rendszerben is megmaradt, igaz, már állami tulajdonban. A kereslet is átalakult, korábban főleg egyedi megrendelésre gyártottak fejfedőket, de ma már a legtöbben az olcsóbb boltit veszik meg, így leginkább csak javítottak.

Ezen a délutánon azonban betoppant egy igényes kuncsaft, egyébként is régi jó ismerős, ami mindig felpezsdítette a légkört, hisz nem csupán a régi szép időket lehetett vele felemlegetni, egy ilyen munka az ember szakmai önbecsülését állította helyre.

A mester épp a méretet vette le, amikor kivágódott az ajtó és a műhely diszkrét félhomályába benyomult egy orosz katonatiszt. Méghozzá, egy ezredes.

A köszönést csak félvállról vetette oda, majd közölte, hogy elszakadt a sapkája, melyet most, azonnal meg kell javítani.

Molnár kelletlenül nézett rá. Nem szerette őket, amire minden oka megvolt, hiszen annak idején elvitték lágerbe az apját.

-- Várjon egy kicsit! – mondta neki. – Nem látja, hogy vannak nálam? Mindjárt befejezem, aztán majd megnézem, mit tudok kezdeni azzal a sapkával.

A tiszt mérgesen topogott, a szeme kezdett hozzászokni a félhomályhoz és megállapította, hogy a mester, a vendég és a másik két kolléga is méla undorral néz rá.

-- Most azonnal meg kell javítani a sapkámat! Nem érti? Én a szovjet hadsereg ezredese vagyok! – kiáltott fel.

-- De én vagyok a mester – morogta Molnár, csak úgy, az orra alatt.

-- Mit mondott? Ismételje meg! – parancsolt rá még ingerültebben a másik.

-- Csak egy kis türelmet kértem – szólt Molnár és elmosolyodott.

Csönd lett, amolyan vihar előtti csönd. A vendég rendíthetetlen nyugalommal nézett az ablakon egy legyet, a kollégák valami kartondarabokkal matattak, Molnár pedig úgy tett, mintha teljesen elbizonytalanodott volna a méreteket illetően, ismét elővette a mérőszalagot.

Az ezredes talán két percig bírta.

-- Micsoda hálátlan egy népség! Felszabadítottuk magukat az elnyomás alól és ez a hála! Még meg sem köszönték, hogy itt vagyunk! – kiáltotta.

Molnár arcán elsápadt a harag. A többiek legszívesebben az asztal alá bújtak volna, tudták, hogy ha ezt az egyébként nyugodt embert kihozzák a sodrából, akkor nem érdekli sem isten, sem ember.

-- Hálátlan? Megköszönni? – lépett kettőt az ezredes felé, aki majd egy fejjel magasabb volt nála, mégis hátrálni kezdett. – Nekem lenne egy nagy kérésem. Szegény ember vagyok, semmim sincs, csak a ház, amiben lakom. De ha elintézi, hogy az egész fajtája elmenjen innen, magának adom a házat, bútorostul, mindenestül.

Az ezredes pánikszerűen rohant ki az ajtón, a sapka már nem is érdekelte. A többiek dermedten figyeltek.

-- Aztán, ha elvisznek, majd hozzatok be egy kis cigit és kaját – mondta nekik a mester, amikor egy kicsit már magukhoz tértek.

Molnár János aznap délután hazament a munkából, megölelte a feleségét, megcsókolta a gyerekeket, de nem mondott nekik semmit. Hiába kérdezgette az asszony, csak kanalazta a délről megmaradt főzeléket.

Az új határvonal megállapítása

(Megjelent: Nyírvidék, 1938. 11.4.)

Az újonnan megállapított magyar határvonal vázlatosan a következő: A határ a Csallóköz nyugati végén levő s ezentúl a magyar Somorja községtől, a Dunától indul ki. Félívben észak felé kanyarodik, úgy, hogy a Csallóköz öt legészakibb községe Szlovákiáé marad. A Kisdunától északra a Cseklész —Pozsony—Érsekújvár vasútvonal Magyarországé. Az új határ ezután a Galánta—Pozsony főútvonaltól északra halad el, úgyhogy Szene magyar területre esik. A határ ezután a Pozsony—Érsekújvár vonal felett marad, mintegy Tardoskeddig, ahonnan északra kanyarodik és Aranyosmaróttól délre fekvő Verebély felett és Szelépcsény alatt metszi a vasútvonalat. Innen nagyjából egyenesen kelet felé tart, Lévától északra halad el megközelítőleg keleti irányban a nógrádmegyei Kékkőig. Kékkő alatt kanyarodik el, úgyhogy Kékkő Csehszlovákiáé. Innen északkeletre kanyarodik Losonc felé. Losonctól északra ismét keleti irányban Rimaszombat felé halad, azután északfelé kanyarodik úgy, hogy Jolsva magyar terület. Most ismét kelét felé tart a határ és Rozsnyótól északra, a német nyelvterület határáig keleti irányban vonul el Szomolnoktól és Mecenzéftől délnek, amely Szlovákiáiban marad. Mecenzéf alatt ívben Kassa felé kanyarodik a határ s azt megkerülve, keresztezi a Hernádot, majd az Olsva völgyét. Az eperjes-tokaji hegyláncolatban fekvő és Szlovákiának megmaradó Nagyszalánctól délre kanyarodik el most már eléggé egyenesen keleti irányban, úgyhogy az ungvár-nagykaposi vasútvonal Magyarországé. Szintúgy Ungvár városa is. Ungvári megkerülve, a határ nagyjából délkelet felé tart. Munkácsot északon és északkeleten körülkerüli, úgyhogy Munkács Magyarországé. Munkácstól keletre kanyargó vonalban bocsátkozik le Ugocsa megyébe a határ. Nagyszőlőstől nyugatra halad el, kb. Feketeardóig, mely Magyarországé. Ezután egyenes vonalban metszve a királyháza-halmi vonalat, a román határnál véget ér.

A technika ördöge

Sokáig azt hittem, hogy a „technika ördöge” kifejezés csak akkor használható, ha egy készülék idő előtt, váratlanul elromlik, aztán rájöttem, hogy ezen aljas teremtmény akkor is rettenetes gyötrelmeket tud okozni, ha jól, mondhatni túl jól működik a szerkezet.

Megvilágosodásom akkor következett be, amikor meglátogattam egy vidéki háziorvos barátomat. Van már ennek vagy huszonöt éve, akkor még hírből sem nagyon ismertük a mobiltelefont és a központi ügyeletet, ami azt jelentette, hogy a falusi, kisvárosi háziorvos állandó készenlétben élt, azaz nem volt sem éjjele, sem nappala.

Szóval meglátogattam a barátomat, de nem igazán tudtunk nyugodtan beszélgetni, mert állandóan csörgött a telefonja, pedig már estére járt az idő. Azt viszont észrevettem, hogy miközben telefonál, bejárja az egész szobát a kagylóval a kezében. Merthogy először láttam életemben vezeték nélküli telefont. Mondtam is a dokinak, hogy szuper telefonja van, ezzel nem kell állandóan a lakásban ülnie, készenlétben is kimehet legalább a kertbe.

-- Hát igen …. éppen kimehetek, mert vagy 200 méter a hatótávolsága, de már megbántam, hogy megvettem – felelte lemondóan.

-- Megbántad? Aztán mért bántad meg? – kérdeztem csodálkozva.

-- Hát mert alaposan kibakkintott velem a technika ördöge – mondta, nem minden indulat nélkül. – Tegnap is… Késő este, amikor azt hittük, már a betegek is alusznak, belefogtunk az asszonnyal egy kis akcióba. Már épp kezdtünk belejönni, amikor csörgött a telefon. Abbahagytuk. Felvettem. Megnyugtattam a beteget.

-- Aztán?

-- Aztán? Ismét nekikezdtünk. Már épp kezdtünk belejönni, amikor csörgött a telefon. Abbahagytuk…. Felvettem… Megnyugtattam a beteget. De akkor mi már nagyon idegesek voltunk.

-- El is ment tőle a kedvetek?

-- Nem, nem ment el a kedvünk. Folytattuk. Aztán megint csörgött a telefon, és meg kihajítottam az ablakon. Még szerencse, hogy nyitva volt.

-- Végülis akkor megoldottad….

-- Hát ez az! Nem oldottam meg semmit! Ez a mocsok tovább csörgött az udvaron, a fűben. Úgy szaladtam ki fölvenni egy szál gatyában, a szembeszomszédok meg mind engem bámultak az ablakból.