A szerencsétlen nyertes

 

 

A góbé bemegy az istállóba és látja, hogy döglődik a lova. Gondol egyet, bemegy a házba, ahol tollat és papírt kerít, készít egy halom sorsjegyet. Azzal el a kocsmába, és kihirdeti, hogy sorshúzás lesz: ötszáz lej egy jegy, a főnyeremény pedig egy ló. Gyorsan fogynak a sorsjegyek. Megtörténik a sorsolás is, és a góbé elviszi a nyertest az istállóba, ahol már csak egy döglött gebét találnak.
– Te gazember! – Dühöng a nyertes. – Egy döglött lóért fizettem én ötszáz lejt?
– Dehogyis! Tessék, visszaadom az ötszázast.
– És a többiek?
– Mit akar velük kend? Hiszen ők nem nyertek!

 

Nemes Katona Gáspár, a podheringi csata hőse hamvának áthelyezése

 

(Megjelent: Őslakó, 1944. 02.20.) 

Értesülésünk szerint március 15-én, a szabadság ünnepén kegyeletes ünnepség keretében fogják nemes Kóródy-Katona Gáspár, 1848-as honvédhadnagy hamvait a munkácsi régi református temetőben exhumálni és az új temetőben levő családi sírhelyen testvére: nemes Katona Sándor volt munkácsi főszolgabíró mellé elhelyezni.
A nemes Katona család egyike volt Bereg vármegye és Munkács tekintélyes régi családjainak. Katona Gáspár és Sándor édesatyja: nemes Katona János Munkács város tanácsnoka és árvagyámja volt. Katona Gáspár egyike volt a podheringi csata hőseinek, midőn ütegével a Latorcán átkelő oroszokra oly meglepő tüzet indított, mely megfutamította az ellenséget s a harcban az orosz generális is elesett. A szabadságharc leverése után bujdosnia kellett. Felesége Kóródy Honoráta volt, kivel Bereg megye másik tekintélyes családjával került a család összeköttetésbe, mely azóta a Kóródy-Katona nevet vette fel. Katona Gáspár unokái Kóródy-Katona János volt országgyűlési képviselő, Szatmár vármegye nyug. tb. főszolgabírája és a munkácsi Ádám és Bathó családok leszármazottai.
A kegyeletes ünnepséget Munkács részéről dr. Tárczy Károly ny. tanügyi főtanácsos rendezi.

A képen a podheringi emlékmű, melyet 1901-ben emeltek az 1849-ben vívott csata emlékére.

Fotó: Fortepan (1939.)

Akkor most kik a mieink?

 

A kisebbségben élő magyaroknál (gondolom, így van ez más nemzetiségeknél is), ha már félig-meddig asszimilálódtak és olykor keresniük kell anyanyelvük szavait, gyakran felvetődik, hogy magyarok-e még egyáltalán és ha igen, meddig tekinthetők annak. Magyarnak érzik-e még magukat? Pedig a kérdésre nagyon gyorsan választ kaphatunk, ha beültetjük őket egy olyan focimeccsre, ahol a kisebbségi és a többségi nemzet csapata egymás ellen játszik. Mert az érzelmeknek nem lehet parancsolni.

Őszintén szólva én nem emlékszem olyan kárpátaljai magyarra, aki egy magyar-szovjet válogatott meccsen az utóbbinak szurkolt volna, még akkor sem, ha ezt gyakran titkolni kellett.

Annak idején, a 70-es évek második felében az ungvári egyetemi kollégiumban laktam, melynek csak néhány szobájában volt televízió. Páran, a tehetősebbek vagy talpraesettebbek, otthonról hoztak egy készüléket, és az ilyen szobákba sokszor úgy jártunk, mint a moziba. Főleg meccset nézni.

Az egyik szovjet-magyar vagy magyar-szovjet válogatott meccs előtt viszont súlyos problémával találtuk magunkat szembe, egyetlen magyar ismerősünknél, aki készülékkel rendelkezett, elromlott a televízió. Márpedig, ezt a meccset valahogy meg kellett nézni! Hosszas fejtörés után úgy döntöttünk, hogy bekérezkedünk az egyik orosz évfolyamtársunkhoz, bár sejtettük, hogy a közeg nem lesz igazán barátságos.

Még el sem kezdődött, már teltház volt a négyágyas szobában, vagy tizenöten szorongtunk a székeken, a padlón, vagy éppen valamelyik ágyon. Az egész társaságban csak mi, ketten voltunk magyarok. Már ekkor kaptunk néhány bosszantó megjegyzést, melyek lényege az volt, hogy fognak most minket lemosni a pályáról, de fel sem vettük, úgy gondoltuk, ezzel a helyzettel ez vele jár. Később, ahogy mondani szokták, a helyzet fokozódott, ahányszor felrúgtak egy szovjet játékost, azonnal a magyarokat szidták, ha pedig a bíró nem úgy fújt, ahogy nekik tetszett, azonnal kijelentették, hogy ezt is lefizették a magyarok. És közben folyton ránk néztek.

Nem csoda, ha ilyen helyzetben mindenképpen próbáltuk magunkat visszafogni, de amikor rúgtunk egy gólt, akkor, társaság ide, társaság oda, egy halk ujjongás csak elhagyta a szánkat.

-- Ti most kinek szurkoltok? – kérdezte a mellettem ülő fiú, akiről már régóta rebesgették, hogy bedolgozik bizonyos szerveknek (később eszembe jutott, hogy biztosan nem véletlenül ült éppen mellénk). Elég fogas kérdés volt, jól meg kellett gondolni a választ.

-- Hogyhogy kinek? – feleltem. – Hát a mieinknek.

-- A mieinknek? – kérdezett vissza. – De hát kik a mieink?

Ekkor már éreztem, hogy nyerésben vagyunk.

-- Nem tudod, kik a mieink? – kérdeztem vissza. – Hát milyen szovjet hazafi vagy te? Hogy vettek fel téged a Komszomolba?

Ekkor elhallgatott. Az eredményre már nem emlékszem, de többé nem mentünk hozzájuk meccset nézni. Úgy gondoltuk, mindenkinek jobb így.

 

 

Ha megjön az almásember

 

Állok a nagyhatalmú szolgáltató ügyfélszolgálatán az ablak előtt, és kezdek erősen bizakodni, mert már csak egyetlen sorstársam vár előttem. A másik ablak előtt másik sor, türelmes, polgárokkal. A két ügyintéző ráérősen, a családanyai sors minden megpróbáltatásával az arcán iktat és pecsétel, de mi valamennyien megértőek vagyunk.
Már éppen én kerülnék sorra, amikor valami enyhe, de egyre erősödő fuvallat, egy láthatatlan kéz varázsütése libben át a termen, a hölgyek megélénkülnek, élet költözik a rideg falak közzé, sejtelmes suttogások szüremlenek ki az ablakok mögül. Aztán az egyik ügyintéző felugrik, a kívül állókra fittyet hányva becsukja az ablakot és elkiáltja magát: Megjött az almásember!
És már fut is a főbejárat felé, csapot-papot, ügyfelet és okiratot magára hagyva. De nem csupán ő, a hivatal rejtett bugyraiból most már tömegesen áramlanak a hölgyek és urak, sosem hittem volna, hogy ennyien dolgoznak itt. Kellő tisztelettel állják körül a lépcsőfeljárón álló úriembert, aki néhány láda gyönyörű almával barikádozza el magát, miközben rövid előadást tart a fajtákról, az érési időről, no és persze az árakról.
Előbb egy kicsit megrémülök, hogy talán valamilyen készülő terrortámadás miatt evakuálják a dolgozókat, minket pedig ittfelejtettek, de aztán örömmel konstatálom, hogy a szerencse fia vagyok: egyrészt mert az én ügyintézőm még mindig a helyén van, másrészt, mert éppen én következem.
Nyújtanám is be az ablakon a papíromat, ám ő szelíden félretolja a kezemet, kidugja a fejét mellettem az ablakon.
-- Pirike, jonatán van? Jonatán…, azt kérdezd meg! – kiált oda az egyik kolléganőnek.
Aztán várunk.
-- Nincs, jonatán az nincs – kiált vissza kisvártatva Pirike.
A hölgy visszahúzza a fejét, ismét visszasüllyed a már megszokott letargiába, én meg kihasználom az alkalmat és újra a kezébe szeretném nyomni a papíromat. Ebben a pillanatban felugrik, feltépi a hátsó ajtót.
-- Nincs jonatán, nincs – panaszolja valakinek.
Én meg ott állok, kezemben a papírral és arra gondolok, hogy inkább almásember szeretnék lenni.

Hol rontottuk-rontották el?

  

„Kinevet, ha azt mondom, hogy Mohácsnál kezdődtek a bajok? Évszázadokon át gyarmata voltunk más hatalmaknak. És a gyarmatokon nem nő, nem nőhet föl önálló, felelősségteljes döntéseket hozó polgárság és politikai osztály. Annyi rossz döntésbe, felelőtlenségbe, mohó önzésbe, ami az elmúlt évek politikáját jellemezte, abba a nálunk sokkal gazdagabb Hollandia is belerokkant volna….Valamiféleképpen minden ország megosztott. Nem is a megosztottsággal, hanem az együttműködési készség hiányával van nálunk baj.... Az emberek viszonylag békében élnének egymással, ha hagynák őket.” (Hankiss Elemér, 2009.)