Akkor most kik a mieink?

 

A kisebbségben élő magyaroknál (gondolom, így van ez más nemzetiségeknél is), ha már félig-meddig asszimilálódtak és olykor keresniük kell anyanyelvük szavait, gyakran felvetődik, hogy magyarok-e még egyáltalán és ha igen, meddig tekinthetők annak. Magyarnak érzik-e még magukat? Pedig a kérdésre nagyon gyorsan választ kaphatunk, ha beültetjük őket egy olyan focimeccsre, ahol a kisebbségi és a többségi nemzet csapata egymás ellen játszik. Mert az érzelmeknek nem lehet parancsolni.

Őszintén szólva én nem emlékszem olyan kárpátaljai magyarra, aki egy magyar-szovjet válogatott meccsen az utóbbinak szurkolt volna, még akkor sem, ha ezt gyakran titkolni kellett.

Annak idején, a 70-es évek második felében az ungvári egyetemi kollégiumban laktam, melynek csak néhány szobájában volt televízió. Páran, a tehetősebbek vagy talpraesettebbek, otthonról hoztak egy készüléket, és az ilyen szobákba sokszor úgy jártunk, mint a moziba. Főleg meccset nézni.

Az egyik szovjet-magyar vagy magyar-szovjet válogatott meccs előtt viszont súlyos problémával találtuk magunkat szembe, egyetlen magyar ismerősünknél, aki készülékkel rendelkezett, elromlott a televízió. Márpedig, ezt a meccset valahogy meg kellett nézni! Hosszas fejtörés után úgy döntöttünk, hogy bekérezkedünk az egyik orosz évfolyamtársunkhoz, bár sejtettük, hogy a közeg nem lesz igazán barátságos.

Még el sem kezdődött, már teltház volt a négyágyas szobában, vagy tizenöten szorongtunk a székeken, a padlón, vagy éppen valamelyik ágyon. Az egész társaságban csak mi, ketten voltunk magyarok. Már ekkor kaptunk néhány bosszantó megjegyzést, melyek lényege az volt, hogy fognak most minket lemosni a pályáról, de fel sem vettük, úgy gondoltuk, ezzel a helyzettel ez vele jár. Később, ahogy mondani szokták, a helyzet fokozódott, ahányszor felrúgtak egy szovjet játékost, azonnal a magyarokat szidták, ha pedig a bíró nem úgy fújt, ahogy nekik tetszett, azonnal kijelentették, hogy ezt is lefizették a magyarok. És közben folyton ránk néztek.

Nem csoda, ha ilyen helyzetben mindenképpen próbáltuk magunkat visszafogni, de amikor rúgtunk egy gólt, akkor, társaság ide, társaság oda, egy halk ujjongás csak elhagyta a szánkat.

-- Ti most kinek szurkoltok? – kérdezte a mellettem ülő fiú, akiről már régóta rebesgették, hogy bedolgozik bizonyos szerveknek (később eszembe jutott, hogy biztosan nem véletlenül ült éppen mellénk). Elég fogas kérdés volt, jól meg kellett gondolni a választ.

-- Hogyhogy kinek? – feleltem. – Hát a mieinknek.

-- A mieinknek? – kérdezett vissza. – De hát kik a mieink?

Ekkor már éreztem, hogy nyerésben vagyunk.

-- Nem tudod, kik a mieink? – kérdeztem vissza. – Hát milyen szovjet hazafi vagy te? Hogy vettek fel téged a Komszomolba?

Ekkor elhallgatott. Az eredményre már nem emlékszem, de többé nem mentünk hozzájuk meccset nézni. Úgy gondoltuk, mindenkinek jobb így.