Egy szemtanú visszaemlékezései XII.

    

Anyai nagyapám, Tonhaizer Ferenc, aki a cseh, majd a magyar érában is, előbb szülővárosában, Körmöcbányán, majd Munkácson, aktívan részt vett a politikai életben, a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején pedig Munkács város alpolgármestere volt, élete alkonyán papírra vetette visszaemlékezéseit. Íme, egy részlet a máig kéziratban lévő dokumentumból.

Munkács, 1964. III. 15.

 

A főispán utasítást kapott, hogy a törvényhatósági bizottság Bereg vármegye képviseletében küldjön egy tagot a felsőházba. A főispán Benda Kálmán beregszászi lakost javasolta. Én már a közgyűlésen állást foglaltam a javaslat ellen, mondván, hogy Benda volt az, aki a kultúregyesület elnökeként, mindig a csehekkel való együttműködés és megbékélés érdekében dolgozott. Amikor kijelentettem, hogy a törvényhatósági bizottsági ülésen Benda ellen fogok felszólalni és a javaslat ellen fogok szavazni, Péchy Szabolcs főispán azt válaszolta, hogy ezt nem szabad, mert ez fegyelemsértés.

A felsőházi tagot választó törvényhatósági bizottsági ülésre nem mentem el. Néhány nap múlva Fekésházy Zoltán alispán értesített, hogy fegyelemsértés miatt törölnek a bizottsági  tagok sorából. Erre én azt válaszoltam, hogy erre törvényi előírás nincs, a párttagokra vonatkozó pártfegyelem pedig reám nem vonatkozik, mert én semmiféle pártnak tagja nem vagyok. Ezek után, természetesen, nem töröltek.

A második világháború elején a kormány szükségesnek látta egy propagandaügyi minisztériumot felállítani. A közvélemény, különösen a peremvidékek magyarsága, helyesléssel fogadta ezt, de amikor tudomásunkra jutott, hogy Antal István lett az új miniszter, nyilvánvalóvá vált, hogy nem a propaganda, de Horthy kormányzó földije részére a miniszteri tárca kreálása volt a fontos. Ez a minisztérium, ahelyett, hogy a huszadik századnak megfelelő szociális problémákkal foglalkozott volna, működését leginkább a sokkal kényelmesebb kulturális térre terelte. A magyar nemzet nagyjairól írt brosúrákat terjesztették. Ezek, természetesen, a nagy tömegekre semmiféle hatással nem voltak. A széles néptömegek a háború okozta élelmezési, anyagi és egyéb gondok közepette e brosúrákat el sem olvasták.

Én egyszer egy, különféle szociális kérdésekkel foglalkozó, memorandumot vittem Budapestre. Ezt személyesen Antal István miniszternek akartam átadni. Ő akkor éppen elutazott, s így a javaslataimat tartalmazó memorandumot a titkárának adtam át. Két hét múlva a miniszter megbízásából felkeresett egy egyetemi tanár, országgyűlési képviselő, akinek a nevére már nem emlékszem és négyszemközt kívánt velem beszélni. Másfél órát ültünk együtt, mely idő alatt kezében tartotta a memorandumomat, s annak minden egyes pontját alaposan megvitattuk. Tárgyalásunk végén úgy láttam, hogy az öregúr csaknem minden javaslatomat helyeselte. Az Őslakó következő számában megjelent egy cikk, hogy Vozáry képviselőt igen fontos kérdések megvitatása céljából, a propagandaügyi miniszter megbízásából felkereste XY egyetemi tanár, országgyűlési képviselő. Mondanom sem kell, hogy ezek után egyetlen javaslatom sem valósult meg.

1942-ben megkezdődtek a munkácsi lakosság legsiralmasabb napjai. Tudni kell, hogy a mi városunk volt akkor Magyarország legzsidósabb városa. A harmincezer lakosú város hatvan százaléka zsidó volt. Így aztán érthető, hogy az egymást követő zsidótörvények végrehajtásának hatása itt fokozottabb mértékben volt észlelhető.

Voltak, akiknek sikerült a törvények egyes rendelkezései alól ideig-óráig kibújni. Voltak, akik baráti összeköttetések, vagy pénzzel szerzett protekciók, avagy hirtelen keresztelés révén ideiglenes mentesítést kaptak, de végeredményben mindannyiukra lesújtott a Demoklész kardja.

A zsidókérdés terén csaknem minden hét hozott újabb és újabb meglepetéseket. Először is elbocsátották a zsidó közalkalmazottakat. Megfosztották működési joguktól a zsidó orvosokat és ügyvédeket. A zsidó férfiak egy részét katonai munkatáborokba vitték. Az iparengedélyeket a zsidó kereskedőktől és iparosoktól megvonták. Egyes árucikkeknek a zsidóság részére való eladását betiltották. Például trafikot zsidó nem vehetett. Minden zsidó, akár férfi, akár nő, akár idős, akár fiatal, sárga csillaggal lett megjelölve. Sárga csillag nélkül senkinek sem volt szabad az uccán megjelenni.

Egy szép napon megjelent Munkácson német SS egyenruhában a hírhedt Zöldy, aki m. kir. csendőrszázados volt és fegyelmi vétségei miatt el lett bocsátva. Ez aztán itt a lehető legszörnyűbb zsidóüldözést hajtotta végre.(Zöldy Mártont ellen már a magyar hatóságok is eljárást indítottak az újvidéki vérengzésben betöltött szerepe miatt, de ő Németországba szökött. A nyilas hatalomátvétel után tért vissza Magyarországra. 1946-ban háborús bűnösként végezték ki. – A szerkesztő megjegyzése.) A Kispiac és annak szomszédos utcáiból a keresztényeket kilakoltatta. Az egész területet magas deszkakerítéssel vették körül, s az összes zsidót, férfiakat, nőket, öregeket és fiatalokat e kerítésen belül összezsúfolta. Akiknek már nem jutott az épületekben hely, azok a szabad ég alatt maradtak. A piactéren mint a heringek, sokszor zuhogó esőben és hidegben. Rendszerint éjnek idején zavarták ki őket régi lakásaikból és vitték a gettóba. A hirtelen kiürített lakásokat éjnek idején a csőcselék megrohanta és kifosztotta. Nemcsak a csőcselék, de sok úgynevezett „intelligens” ember is vagonokban szállította a sok szajrét az anyaországba. Az értékes ékszerek és ezreket érő szőnyegek csakhamar eltűntek.

Voltak gazdag zsidók, akik megérezték az idők szelét és értéktárgyaikat befalazták, padlók alá és más megfelelő helyen elásták. Azt hiszem, még ma is tekintélyes értékek vannak Munkácson a föld mélyében és egyéb rejtekhelyeken elhelyezve. A titkos helyeket ismerő tulajdonosok legtöbbje nem került vissza, s így egyszer majd csak ásatások és házlebontások esetén fognak napfényre kerülni.

Egy nap reggelén tudomásomra jutott, hogy dr. Péter Zoltán főorvost éjjel lakásából elhurcolták és szintén gettóba zárták. Barátja voltam, főnöke voltam, s így jól tudtam, hogy ő mindig magyar érzelmű zsidó volt. Elmentem a rendőrségre és Zöldyt kerestem. Ő nem volt ott. Megkértem a rendőrkapitányt, közölje vele, hogy dr. Péter érdekében beszélni akarok vele. Délután folyamán a rendőrkapitány telefonon közölte velem a „hóhér” válaszát, mely szerint ha még egyszer beleavatkozom az ő ügyeibe és zsidót fogok védelmezni, én is el fogok tűnni.

Három nappal később elmentem reggel a templomba. A zárda épülete előtt találkoztam Vozáry képviselővel, aki nyakamba borult és sírva panaszolta, hogy éjjel elhurcolták 76 éves anyósát. A feleségét nem bántották, mert már régebben református lett. Vozáry mindent megtett, hogy beteges, öreg anyósát kiszabadítsa, de minden fáradozása hiábavaló volt, mert a „hóhér” nem engedett. Vozáry attól való félelmében, hogy a jogot, törvényt és igazságot egyáltalán nem ismerő „hóhér diktátor” még a feleségét is elhurcolja, összecsomagolta a legszükségesebbeket és eltűnt.

A képen: Munkács központja (1944.)

Forrás: Fortapan.

A délszláv háború bátor magyar asszonyai

 

127 RUSZIN KÖZSÉG KÉRTE VISSZACSATOLÁSÁT

 (Megjelent: Esti Kurir, 1938.12.06.)  

Munkács, december 5.
A Kárpátalját beutazó magyar és külföldi újságírókból álló csoport vasárnap délben Ungvárról Munkácsra, a honfoglaló Árpád első pihentető városába érkezett, ahol a fellobogózott utcákon nagy embertömeg várta az újságírókat hozó gépkocsisort.
Villásreggeli után, amelyen R. Vozáry Aladár miniszteri biztos köszöntötte az újságírókat, a Verecke felé vezető országúthoz autózott az újságírócsoport, hogy megtekintse Munkács sajátságos határviszonyait. Az újságírók kimentek a határt jelző sorompóhoz, amelynek másik oldala már cseh terület. A túlsó sorompónál sok ember gyülekezett, hogy lássa a magyar területre érkezett külföldi vendégeket.
A határ egy másik pontjánál a csehek fasorompói éppen a temető előtt húzódnak, úgy hogy a halottakat csak a legszűkebb rokonság kísérheti a sírhoz, mert másokat a katonaság nem enged át a temetőbe. Az újságírócsoport jelenlétében haladt át a határon egy temetési menet, amelynek kevésszámú résztvevőjét a csehek átengedték, de a gyászolókat vivő kocsiknak a határnál meg kellett fordulniuk.
Megtekintették az újságírók a határt Várkulcsnál is, ahol a falu egyes házai még magyarok, a többi cseh, majd úgy vonul a határ, hogy az országút baloldalán húzódó falurész magyar terület.
A határ bejárása során a határszéli lakosoktól hallani, hogy szombaton a cseh határőrség úgynevezett beszélgetési engedélyt adott egy munkácsi lakosnak, amikor azonban ez a semleges övezetben a cseh területről átjött emberrel beszélgetni kezdett, két cseh rendőr át akarta hurcolni és csak a határőrök erélyes közbelépésére engedték el a cseh rendőrök a magyar embert.
A munkácsi temetőnél a cseh őrszemek a temető legszebb fejfáival tüzelnek. Minthogy igen sokan ragaszkodnak ahhoz, hogy halottaikat kikísérjék a temetőbe, a város megnyitotta a húsz éve lezárt régi katolikus temetőt. A sírlátogatást a cseh területre eső temetőben a csehek nem engedik meg.
Az újságírók megtekintették a történelmi nevezetességű munkácsi várat is, amelynek berendezését a csehek a magyar honvédség bevonulása előtt vagy elszállították, vagy lerombolták.
Délután hat órakor a munkácsi városháza nagytermében ünnepély volt, amelyen a magyarok és a ruszinok nevében köszöntötték az újságírócsoportot. Megjelent az ünnepségen tizenhat csehországi ruszin község képviselője is, akik az elmúlt éjszaka szöktek át a határon Munkácsra. Vozáry Aladár miniszteri biztos beszédet mondott, amelyben bejelentette, hogy november 2-a és 10-e között 127 ruszin község bírája személyesen jelent meg a község pecsétjével a munkácsi városháza nagytermében és kérte a községek Magyarországhoz való csatolását.
Az ünnepség alatt a város lakossága nagy tömegben gyűlt össze a városháza előtti téren és a rossz idő ellenére mind fokozódó számban tüntetett Horthy Miklós kormányzó, a baráti államok, Hitler kancellár, Mussolini miniszterelnök és Beck külügyminiszter mellett.
Az újságírók végül megjelentek a városháza erkélyén és megköszönték a lakosságnak a páratlanul meleg ünneplést.

A képen: a munkácsi vár (1939.)

Forrás. Fortepan

Csak fogalmazás kérdése

    

Kennedy és Hruscsov megegyezik abban, hogy a két világrendszer közti különbséget autóversenyen döntik el. A versenyen végül első lett Kennedy, a második Hruscsov. Az eredményről a két ország sajtója a következőképpen számol be.

New York Times: “A két világhatalom közötti műszaki fölény eldöntése érdekében tegnap megtartott autóversenyen első lett Kennedy, a második Hruscsov.”
Ugyanez a Pravdában: “A tegnapi napon a szocializmus és a kapitalizmus közti különbség eldöntésére megrendezett autóversenyen Hruscsov elvtársnak sikerült az igen előkelő második helyen végeznie, ugyanakkor Kennedy úr csak az utolsó előtti helyet tudta elfoglalni.”

 

Meg kell bennünket büntetni

                                                                                                                      

„A nő és a férfi terhesség alatti munkamegosztásának lényege, hogy a nőt mindenki biztatja, a férfit pedig mindenki fenyegeti. A nőnek például senki sem mondja gúnyosan, hogy meghízott, vagy kárörvendően, hogy "na, majd megtudod, mi a fáradtság, mert soha többé nem fogsz aludni!", de a férfinak igen, aminek hátterében nyilván az van, hogy ezért az egészért mi vagyunk a hibásak, mi okoztuk, tehát legalább szavakban jól meg kell büntetni bennünket.” (Herczeg Zsolt újságíró, médiaoktató)

Hétszer halt meg magyarságáért Szűcs László újdávidházi ruszin földmíves

(Megjelent: Az Est,1939.05.26.)            

 

Az Est tudósítójától

Különös ápoltja van a Herzog professzor vezetése alatt álló belgyógyászati klinikának: Szűcs László nevű ruténföldi földmíves, akit a csehek a Felvidék visszafoglalása után hétszer agyonvertek, megkínoztak és aki rendkívüli körülményességgel, hatóságok, testületek és politikusok jóindulatával végre több mint félesztendő után idekerülhetett Budapestre, hogy a legelsőbbrangú orvosi kezeléssel és vizsgálattal állapítsák meg róla, mi baja és hogyan lehet meggyógyítani.
Szűcs László földművesnek Újdávidházán, Munkácstól néhány kilométernyire fekvő községben van négy hold földje, felesége és négy gyereke. Szobafestéssel pótolja ki a négy hold megélhetést nemigen jelentő jövedelmét, ezenkívül pedig húsz esztendőn át reménykedett, hogy Újdávidházástól együtt visszakerül az anyaországhoz. Ennek a reménynek gyakran adott kifejezést, ezért a csehek állandóan szemmel tartották és rengeteg kisebb-nagyobb kellemetlenség érte ott az elnyomatás két évtizedében.
Elérkezett a tavalyi tüneményes november, amikor nagy nyugati barátaink megértése folytán egyetlen csepp vér nélkül visszakerült hozzánk a Felvidék egy része. November 10-én vonultak be csapataink a Rákóczi-induló hangjai mellett Munkácsra és ez természetesen a környékén is minden magyar érzelmű és az anyaországhoz húzó emberben óriási benyomást keltett.
Ezek között volt Szűcs László és a komája, Czicze Sándor. Ők ugyanakkor még a cseh területhez tartozó Újdávidházán éltek, de a lelkesültségük áthozta őket a demarkációs vonalon, átjöttek Munkácsra és az első napok bizonytalanságában nemzetőrnek ajánlkoztak és segítettek a magyar hatóságoknak, hogy az ismert gyorsasággal átszervezzék és megszervezzék a közigazgatást.
Átnézett Munkácsra egy magát ukránnak nevező tanító is, akinek magyar neve van: Szásznak hívják és akinek a nevét itt, ezeken a hasábokon pellengérre állítjuk, mert nem átallotta elkövetni azt a gyalázatos árulást, hogy visszamenvén tanítósága székhelyére, Beregrákosra, ott feljelentette a ruszin származású Szűcs Lászlót és komáját.
A továbbiak szörnyűségének megértéséhez tudni való,, hogy ma már Újdávidháza valamint a környező községek is visszatértek az anyaországhoz, következésképp a csehek utolsó elvetemült kapálózása volt az a hajmeresztő bűntény, amelynek áldozataként fekszik most a Herzog-klinikán Szűcs László.
A munkácsi közigazgatás megszervezése után Szűcs László visszatért szülőfalujába, Újdávidházára és november 23-án, szóval tizenhárom nappal Munkács visszafoglalása után egy hajnalban megszólalt hat gépfegyver a község templomának tornyában: a csehek oktalanul Munkács felé tüzeltek és megpróbálták elpusztítani a szántóföldeken gyanútlanul őszi munkálatokat végző ruszinokat és magyarokat.
Ennek során cseh vizsgálat indult, hogy miért volt szükséges az esztelen vérengzés. „Kiderítették, hogy a magyar érzelmű terroristák maffiája tette szükségessé az intézkedéseket.” Ekkor jelentkezett a beregrákosi csendőrségen egy Szász nevű tanító és az ő feljelentése alapján, hogy tudniillik Szűcs Lászlót és a komáját nemzetőri karszalaggal látta néhány nappal előbb Munkácson, letartóztatták a negyvenesztendős földművest és szekéren átszállították Beregrákosra.

Itt legelőször is a szó szoros értelmében lerúgták egy sáros-nedves pincébe,
majd egy nap után felvitték az iskola tantermébe, ahol egy őrnagy, öt hadnagy és két ukrán közlegény, akik -- bármilyen hihetetlenül hangzik is -- kínzásra jelentkeztek, elkezdték „vallatni” Szűcs Lászlót.
Egy szál gyertya volt a tanítói asztalon, ott ült az őrnagy, kezében gumibottal. Az öt hadnagy kezében ugyancsak gumibot volt, a közlegények egyike bikacsököt, másika pedig nádpálcát forgatott. Ezzel a nyolc kínzószerszámmal estek neki Szűcs Lászlónak, rögtön ráordítva, hogy vallja be: 6 is aláírta azt a memorandumot, amelyben az újdávidházai magyarok az anyaországhoz való visszacsatolásukat kérik. Az első ütések következtében Szűcs László elájult. Fellocsolták, amikor magához tért, odamutattak a fal felé:
-- Golyót kapsz kutya a hasadba, ha meg nem mondod a társaid nevét.
Szűcs László mind a mai napig nem mondta meg társai nevét, hogy azonban ezt mégis kicsikarják tőle, úgy verték, hogy a szó szoros értelmében hétszer halt meg..
Orvos vizsgálta a szívét sztetoszkóppal és hétszer állapította meg, hogy Szűcs László kimúlt. Amikor az orvosi megállapítás szerint véglegesen meghalt, akkor visszarúgták a sáros pincébe, ahol napokig viaskodott az élettel, vagy a halállal.
Rettenetes kínzások érhették ezen az éjszakán Szűcs Lászlót, mert a Herzog-klinika hivatalos igazolványa bizonyítja, hogy „panaszai összefüggésbe hozhatók a hét hónappal ezelőtt elszenvedett ütlegelésekkel”.
Hogy pedig miként került Szűcs László Budapestre, azt megvilágítja Újdávidháza községi elöljáróságának Balázs László bíró által aláírt tanúsítványa, amely így szól:
„Alulírott községi elöljáróság mély tisztelettel fordul a község irodavezetőségéhez, hogy a »Magyar a magyarért« mozgalom segítse Szűcs Lászlót egy budapesti klinikára, felülvizsgálatra. Hét hónapja szenved a betegségben. Fejfájás, szédülés és gyengeség. Munkaképtelen.
A fentnevezett személy 1938. november 23-án brutális kínzásoknak volt kitéve Beregrákoson. A magyarsága miatt a csehek üldözték. Roncsokba törték. Általunk munkácsi kórházba volt általcsempészve. Az egészsége nem javult, leginkább a feje. Ezért, mint megérdemelt ruszin testvért, aki a hazánkért az ő életével áldozott igazi igazolással, a magyar királyi kassai 8. honvédhadtest parancsnokság munkácsi kirendeltségét kérjük az utasjegyet neki kiadni oda- és vissza Budapestről Munkácsra.”
Az igazolványok és tanúsítványok serege bizonyítja, hogy rendkívüli megpróbáltatások hőse ez a negyvenesztendős ruszin testvér, aki most a Herzog-klinikán várja élete jobbrafordultát. Fényképek sora mutatja, hogy amikor a jóindulatúak „általcsempészték” a határon, milyen állapotban volt ez a szerencsétlen földműves, aki a tények és a történelem kérlelhetetlen eseményei előtt néhány hónappal írásban merészelte kérni szülőfalujának az anyaországhoz való visszatértét.
Németh Károly

A képen: Kilátás a munkácsi várból a katonakórházra (1939.)

Forrás: Fortepan.