Elfogyott az autogram

 

Komlós Vilmos, az ismert színész az eszpresszóban odament jótevőjéhez, Salamon Bélához:

- Bocsánat, hogy zavarom művész úr, de nagyon boldoggá tenne,... ha megtisztelne, és adna nekem egy autogramot.

Salamon Béla elmosolyodott:

- Nagyon szívesen adok, de sajnos nincs nálam papír.

- Jó lesz egy 10 forintosra is, ezen ne múljék.

Salamon Béla kivett a zsebéből egy 10 forintost, ráírta a nevét és odaadta. Egy hét múlva Komlós megint odaállt elé:

- Művész úr, ha szabadna egy autogramot.

- De hiszen magának már adtam egy héttel ezelőtt...!

Komlós büszkén nézett maga elé: 

 - Az igaz,... de azt már elköltöttem...!!

A képen: Salamon Béla (középen).

A 102 éves Kolumbán Juliska néni

 

A podk. rusi forradalmi idők

 (Megjelent: Ungi Újság, 1933.11.03.)

 

emlékeit eleveníti föl dr. Gagatkó kegyelmi kérvénye védencei érdekéken

 

1919-et írtak. Csavarga György és Kupicák Sztánkó ljutai katonák hazajöttek az orosz fogságból. Fegyveresen. Néhány napig családjuk körében maradtak, majd vadászni mentek az akkori magyar-lengyel határra. Ez február hó végén történt. Az erdőben megállította őket két csendőr, akik bizonyára azt hitték, hogy rabló katonákkal van dolguk, felszólították, hogy a fegyvert tegyék Іе. Csavarga György és Kupicák Sztánkó nem engedelmeskedett, hanem rögtön puskatűz alá vette a két csendőrt, akiket a helyszínen megöltek.

Másnap magyar katonaság és csendőrség szállta meg Ljutát, túszokat szedtek,  mire Csavarga és Kupicák önként jelentkezett a beregszászi államügyészségnél. A törvényszék a vád alapján tizenötévi fegyházra ítélte a vádlottakat.

Közben bejöttek a románok, majd utánuk a csehszlovák hadsereg szállta meg Beregszászt, úgyhogy az ügyet, a fellebbezés folytán, már a csehszlovák éra alatt tárgyalta a kassai tábla, amely a vádlottak büntetését életfogytiglani fegyházzá változtatta. A tábla ítéletét a legfelsőbb bíróság is jóváhagyta. Így Csavarga György és Kucipák Sztánkó már tizennegyedik esztendeje ülnek a lipótvári fegyházban és várják szabadulásukat.
Védőjük, dr. Gagatkó ungvári ügyvéd már két ízben folyamodott aziránt, hogy az elítélteket kegyelemben részesítsék, de a kegyelmi kérvényt az igazságügyi minisztérium mind a kétszer visszautasította. Dr. Gagatkó kegyelmi kérvényében hivatkozott a háború utáni pszichózisra, amidőn a katonákat négy éven keresztül ölni tanították, hivatkozott az akkori közbiztonsági állapotokra, de a minisztérium ennek ellenére is elzárkózott a kegyelem elől. Dr. Gagatkó most harmadszor folyamodik kegyelemért és bízik benne, hogy az igazságügyi minisztérium ezegyszer meg fog kegyelmezni az elítélteknek, akik tettükért már bizonyára megbűnhődtek.

 

A képen: a lengyel-magyar határ a Vereckei hágón, a Millennium idején felállított emlékobeliszk (1950-ben elbontották) és a győzelmi kapu.

 

Forrás: Fortepan

 

Az öröm nem boldogság

 

"Sokan összemossák az öröm és a boldogság fogalmát, holott a kettő nem ugyanaz. Az ember nagyon megörülhet például egy jó borjúpörköltnek is, de szabad ezt boldogságnak, akár apró boldogságnak nevezni? Azt hiszem, hogy nem. A boldogság azért ennél nagyobb ívű érzés - ha én a zúzapörköltet boldogságnak nevezem, az méltatlan a fogalomhoz. Ez egy öröm. De nem minden öröm boldogság. Megismétlem, hogy a boldogság egy totális élmény abban a pillanatban, amikor éppen van. Egy extatikus érzés, ami totálisan megszállja az ember lelkét, és nem tud másra figyelni. Pörköltevés közben tud. A kétségbeesés és a félelem lehet még ilyen totális, hogy egy ideig nem létezik más a félelem tárgyán kívül. Hadd mondjak erre egy személyes példát az életemből. 1956 októberében a Kossuth térre mentem, ahol éppen akkor rettenetes vérengzés volt. Hirtelen ott termett egy tank a Ságvári és a Kossuth tér sarkán, amely elkezdte lőni a tüntetőket. Halálosan megrémültem, de rémületemben meg is hülyültem, és beálltam a tér sarkán lévő telefonfülke mögé. Ennél nagyobb marhaságot szinte nem is csinálhattam volna, mert ha esetleg az üveget éri találat, akkor végem van - de volt bennem valami irtózás attól, hogy lefeküdjek a földre. A legtöbb ember megtette, mint ahogy én is azt tanultam katonaként, hogy le kell feküdni, de nem bírtam. Álltam a telefonfülke mögött teljes sokkban úgy 8-10 percig, amikor eszembe jutott, hogy én nem vagyok egyedül, velem van a szerelmem - de hol? Vagyis átéltem tíz percet, amikor totális volt a félelmem, oda nem fért be más érzés, más gondolat, csak a helyzettől való irtózás. Úgy 8-10 perc után mertem először körülnézni, és láttam, hogy a lány a Földművelésügyi Minisztérium pinceablakába húzódott be. Nem mesélem tovább a történetet - életben maradtunk, de hogy ezt a szerelmet szétlőtte a rohadt tank, az biztos. Nem voltunk képesek egymásra nézni. Én a bűntudattól, amiért megfeledkeztem róla, én, a férfi, a támasz! Ő pedig a megvetéstől, amiért ilyen gyáva voltam. Nem tudtunk mit tenni, elköszöntünk egymástól." (Popper Péter)

 

Észbontó