Az idők változnak, ugye?

Azt mondja az egyik ukrán politikus, hogy a kárpátaljai magyaroknak soha nem volt annyi joguk és lehetőségük, mint most, Ukrajnában. Ez azonban csak első látásra igaz, illetve tíz évvel ezelőtt még volt benne igazság, ma azonban már nem.

Kétségtelen, hogy a Szovjetunió egy igazi diktatúra volt, a népek börtöne, melyet aligha kell visszasírni, de tény, hogy jóval türelmesebb volt a nemzetiségekkel kapcsolatban, mint Ukrajna, soha nem várta el, hogy mindenki oroszul beszéljen. Ennek demonstrálására, íme, egy megtörtént eset, mely ma így már Ukrajnában aligha eshetne meg, vagy ha igen, súlyos következményei lennének.

A 80-as évek elején egy kis magyar falu általános iskolájában kezdtem el pedagógus-pályafutásomat. Egy napon váratlanul tanfelügyelők érkeztek az iskolába, akik meglehetősen dühösen léptek be az ajtón. Számunkra ismeretlen okból jól leteremtették az igazgatót, akit másnapra be is rendeltek a járási tanfelügyelőségre.

Ahol kiderült, hogy amikor a tanfelügyelők beléptek az iskola kapuján, az udvaron összetalálkoztak egy nem túlságosan értelmes, de nagyon jól nevelt nyolcadikos kislánnyal.

-- Jó napot kívánok! – köszöntötte a vendégeket.

Ők oroszul fogadták a köszönést és türelmesen vártak, hátha a lány észbe kap és átvált az államnyelvre.

-- Jó napot kívánok!! – mondta ő erre jó hangosan, abban a hiszemben, hogy az imént talán nem hallották.

Az ellenőrökben kezdett felmenni a pumpa, bár ketten tudtak magyarul és a harmadik is értett valamennyit.

-- Hát te mért magyarul köszönsz, kislányom? – kérdezte tőle az egyik. – Nem tudod, hogy hívják a te hazádat?

-- Már hogyne tudnám –vágta rá.-- Hát Magyarország!

Ettől aztán mindhármuknak lila lett a feje, de egyikük még feltett egy, mint kiderült igencsak balga, kérdést:

-- És mi ennek az országnak a fővárosa?

A kislány kivirult, kihúzta magát és rávágta:

-- Hát Budapest!

Mint említettem, másnapra az igazgatót beidézték a tanfelügyelőségre. Ha jól emlékszem, megrovást kapott. Nem azért, mert a gyerek magyarul köszönt, még azért sem, hogy Magyarországot tekintette a hazájának, hanem mert nem részesült kellő hazafias nevelésben és földrajzi ismeretei is erősen hiányosak. Hát ezt manapság aligha lehetne ennyivel megúszni.

Azt mondja az egyik ukrán politikus, hogy a kárpátaljai magyaroknak soha nem volt annyi joguk és lehetőségük, mint most, Ukrajnában. Ez azonban csak első látásra igaz, illetve tíz évvel ezelőtt még volt benne igazság, ma azonban már nem.

Kétségtelen, hogy a Szovjetunió egy igazi diktatúra volt, a népek börtöne, melyet aligha kell visszasírni, de tény, hogy jóval türelmesebb volt a nemzetiségekkel kapcsolatban, mint Ukrajna, soha nem várta el, hogy mindenki oroszul beszéljen. Ennek demonstrálására, íme, egy megtörtént eset, mely ma így már Ukrajnában aligha eshetne meg, vagy ha igen, súlyos következményei lennének.

A 80-as évek elején egy kis magyar falu általános iskolájában kezdtem el pedagógus-pályafutásomat. Egy napon váratlanul tanfelügyelők érkeztek az iskolába, akik meglehetősen dühösen léptek be az ajtón. Számunkra ismeretlen okból jól leteremtették az igazgatót, akit másnapra be is rendeltek a járási tanfelügyelőségre.

Ahol kiderült, hogy amikor a tanfelügyelők beléptek az iskola kapuján, az udvaron összetalálkoztak egy nem túlságosan értelmes, de nagyon jól nevelt nyolcadikos kislánnyal.

-- Jó napot kívánok! – köszöntötte a vendégeket.

Ők oroszul fogadták a köszönést és türelmesen vártak, hátha a lány észbe kap és átvált az államnyelvre.

-- Jó napot kívánok!! – mondta ő erre jó hangosan, abban a hiszemben, hogy az imént talán nem hallották.

Az ellenőrökben kezdett felmenni a pumpa, bár ketten tudtak magyarul és a harmadik is értett valamennyit.

-- Hát te mért magyarul köszönsz, kislányom? – kérdezte tőle az egyik. – Nem tudod, hogy hívják a te hazádat?

-- Már hogyne tudnám –vágta rá.-- Hát Magyarország!

Ettől aztán mindhármuknak lila lett a feje, de egyikük még feltett egy, mint kiderült igencsak balga, kérdést:

-- És mi ennek az országnak a fővárosa?

A kislány kivirult, kihúzta magát és rávágta:

-- Hát Budapest!

Mint említettem, másnapra az igazgatót beidézték a tanfelügyelőségre. Ha jól emlékszem, megrovást kapott. Nem azért, mert a gyerek magyarul köszönt, még azért sem, hogy Magyarországot tekintette a hazájának, hanem mert nem részesült kellő hazafias nevelésben és földrajzi ismeretei is erősen hiányosak. Hát ezt manapság aligha lehetne ennyivel megúszni.