Rózsát loptam Lenintől

Tartozom egy vallomással. Nem bírom tovább, töredelmesen beismerem: loptam. Igaz, van már ennek vagy harminc éve, és csak egy szál rózsát, így gaztettem alapesetben már valószínűleg elévült. De az enyém nem alapeset. Én magától Lenintől loptam.

Annak idején, a nagy szovjet bezártságban kisebbfajta kitörési lehetőségnek számított az ungvári magyar egyetemisták számára, hogy tolmácskodhattak. Ez azt jelentette, hogy magyarországi ifjúsági csoportokat kísértünk a nagy Szovjetföld megismertetése végett. A legnépszerűbbek az úgynevezett Barátság-vonatok voltak, ezeken a különvonatokon három-négyszáz turista utazott, akiket nyolc-tíz tolmács kísért.

A Barátság-vonatok mindig éjfél után érkeztek meg Csapra, mi azonban már a kora esti órákban gyülekeztünk a fogadásukra, egyrészt, mert később már nem nagyon volt tömegközlekedés, másrészt, mivel jó társaságban gyorsan telt az idő. Egyszer valahogy odakeveredett egy budapesti kolléganőnk is, akivel valamennyien jó barátságban voltunk.

Fülledt nyári éjszaka volt, és késő este mi ketten úgy döntöttünk, sétálunk egyet. Csapon a vasútállomás előtti téren volt egy hatalmas Lenin-szobor, körülötte mindig szépen gondozott virágágyásokkal. Talán még sehol nem virított a rózsa, csak ott.

-- Mi lenne, ha lopnál nekem egy szál rózsát? – kérdezte ifjú kolléganőm a vágyakozva, ahogy a térre értünk.

Kicsit ijedten néztem körül, de az utca teljesen kihalt volt. Meg aztán, egy könnyelmű fiatalember számára mit számít egy kis ijedelem, ha egy fiatal hölgy ilyen szépen kéri. Némi vívódás után tehát elindultam rózsát lopni, ő pedig ott maradt az épületek árnyékában.

Már éppen letéptem a legszebb szálat (meg mertem volna esküdni, hogy Lenin elvtárs odafönn a talapzaton rosszallóan ráncolja a homlokát), amikor a sarkon felbukkant egy rendőr. Még nem láthatott, mert a terjedelmes talapzat éppen eltakart, de felém tartott, és nyilvánvaló volt, hogy pillanatokon belül észrevesz. Torkomban dobogott a szívem, tudtam, ha megpróbálok elosonni, az legalább annyira veszélyes, mint ha itt várnám be.

Már csak néhány méterre volt tőlem, amikor kedves barátném kilépett a szomszédos épület biztonságos árnyékából, és már messziről integetett a rendőrnek.

-- Drága elvtársam, segítsen már nekem! – kiabálta a közegnek igencsak tört oroszsággal, pedig tudtam, hogy kiválóan beszéli a nyelvet. – Mondja már, merre van itt a legközelebbi csomagmegőrző!

A rendőr azonban nem azért volt szovjet rendőr, hogy ne legyen kellőképpen bizalmatlan. Először is, ott helyben foganatosított egy igazoltatást. Csak miután az útlevélből látta, hogy tényleg külföldi állampolgárral van dolga, kezdett hozzá az útbaigazításhoz. Ez azonban váratlan nyelvi akadályokba ütközött, hiába magyarázta el, hogy a csomagmegőrző itt van, néhány méterre, az állomásépületben, a hölgy ezt sehogyan sem akarta megérteni.

A harmadik-negyedik próbálkozás után a rendőrnek már vörös volt a feje a méregtől, fennhangon szidta a magyarokat, akik nem hajlandók megtanulni a szerinte egyetlen normális nyelvet, az oroszt. A végén aztán felajánlotta, hogy – tekintettel a legendás szovjet-magyar barátságra és testvériségre --, elkíséri a hölgyet, és megmutatja azokat az istenverte csomagmegőrzőket.

Így menekültem meg, mert ahogy eltűntek az állomásépület ajtajában, én azonnal felkötöttem a nyúlcipőt. Utólag jót kacagtunk a történeten, amolyan gyerekes csínynek tűnt az egész. Évekkel később, amikor már nyíltan lehetett a politikai üldözésekről beszélni, és elolvastam, milyen nevetséges „bűnökért” hurcoltak el embereket, hirtelen elment a kedvem a röhögéstől. Akkor jöttem rá, hogy az a szál rózsa Lenin elvtárstól nekem nagyon-nagyon sokba is kerülhetett volna.