Találkoztam Józsikával

Magas, vállas, de eléggé elhanyagolt külsejű fiatalember köszönt rám a minap.

-- Jó napot, tanár bácsi! – szólt mosolyogva. – Ugye, nem tetszik megismerni? Én vagyok, Józsi.

Tényleg nem ismertem meg, még így sem. De úgy tettem, mintha. Elvégre, ezt várta tőlem.

-- Mit csinálsz mostanában? – kérdeztem tőle.

-- Hát, semmit, munkanélküli vagyok – válaszolta meglepő önérzettel.

-- És eddig, korábban? – próbáltam belekapaszkodni valamibe.

-- Eddig se. Én még nem dolgoztam semmit – mondta, s közben azt fürkészi, hogy most kötekedni akarok vele, vagy csupán érdeklődöm.

Jobban végigmérem, hátha találok rajta valami ismertetőjegyet, mely felidézheti bennem gyermeki önmagát. Lehet vagy harmincéves, talán több is.

-- Család van? – kérdeztem.

-- Van, egy fiam, meg egy lányom.

-- És miből éltek? – tettem fel a kérdést, amit legszívesebben visszaszívnék, mert talán megsértődik.

-- Hol ebből, hol abból, néha felvesznek közmunkára – válaszolta egykedvűen, a legnagyobb természetességgel.

Ekkor a cipőjére tévedt a tekintetem. Erre a szakadt, félrecsámpált tákolmányra, melynek madzag a fűzője. És ekkor rádöbbentem, hogy kivel is van dolgom. Mert egy ilyen cipőt nem lehet elfelejteni.

Boldogult általános iskolai tanár koromban tanítottam Józsikát. Rengeteget hiányzott, s amikor kérdőre vontuk, azt válaszolta, csak egy cipő van otthon, melyet az apjával közösen hordanak. Így aztán, amikor az nincs otthon, ő nem jön iskolába. Tény, hogy a cipője legalább három számmal volt nagyobb, és madzaggal kötötték meg.

Mint lelkes, ifjú pedagógus, felmérést végeztem az osztályban „Mi leszek, ha nagy leszek?” címmel. Volt, aki egész kis fogalmazást írt gyermekkori álmairól, az ő papírlapján viszont egyetlen szó szerepelt: „Munkanélküli”.

-- Mért akarsz te munkanélküli lenni? – kérdeztem akkor meglepetten.

-- Apám is munkanélküli, már évek óta. Na és aztán? Legalább nem parancsol neki senki.

És most itt álltunk huszonöt év elteltével, egymással szemben.

-- Na, én megyek, tanár bácsi – rázta meg a kezemet.

Hosszasan néztem utána. Jó ideje nem találkoztam olyan emberrel, aki ennyire meg tudta valósítani gyermekkori álmait.