Majdnem család

A két öreg késő délután szinte minden nap kiül a panelház lakás erkélyére. A lakás a legfelső emeleten van, messzire ellátni innen, de ők mindig csak a szemközti házat nézik, pontosabban az egyik lakás ablakait.

-- Megjöttek a gyerekek, láttam őket – szól a nénike, aztán kényelmesen hátradől a párnázott székben, mintha színházi előadásra készülne. De előtte még megigazgatja magán a vastag plédet, hiába , már hűvösek az esték, korán sötétedik.

-- Akkor mindjárt felkapcsolják a villanyt – bólogat elégedetten a beesett arcú öregember. – A múltkor lemértem, két perc alatt érnek fel a lakásba.

Azzal bemegy, kihoz egy kis távcsövet. A szemközti ablakban épp akkor villan fel a fény.

-- Akarod elsőnek megnézni őket?– kérdezi a feleségétől, az meg hálás pillantással nyugtázza a lovagiasságot és birtokba veszi a gukkert. Egy darabig meresztgeti a szemét, aztán felderül az arca.

-- Petike már az asztalnál ül! Istenem, mindig ő a legéhesebb!

-- Lehet, hogy nem is Petikének hívják – mondja az ura kedvetlenül.

-- Lehet, de megegyeztünk, hogy mi így fogjuk hívni! Nem emlékszel? –csattan fel az asszony.

-- De, emlékszem – szól megadóan az ura.

-- Már Vicuska is megjött! Az anyjuk épp most rakja eléjük az ételt.

--Miféle ételt? Mit lehet ennyi idő alatt megfőzni? – csodálkozik az ember. – Na, add csak ide azt a távcsövet, hadd lássak valami én is!

-- Pizzát esznek. Biztosan útközben vették—mondja az öregasszony és átnyújtja a messzelátót.

-- Pizzát? Mindig ezek a külföldi ételek! Mert az anyjuk lusta főzni – dohog az öreg.

-- Egyáltalán nem lusta, csak nincs ideje! Tudod is te, milyen nehéz egy dolgozó nőnek? Igenis, gondoskodik a gyerekekről.

-- Jó, jó, nem szóltam semmit – fúj visszavonulót az öreg. – Csak a múltkor is a hasukat fájlalták.

-- Az minden gyerekkel előfordul. De te ezt nem tudhatod! – förmed rá a mama.

-- Te sem tudhatod! – sziszegi az ember a fogai között.

Ettől megdermed a levegő és csönd lesz.

-- Megvolt a vacsora – szólal meg egy idő után az ember. Majd engesztelően: -- Nesze, visszaadom a látcsövet.

-- Most már minek? – legyint az asszony. -- Úgyis bemennek számítógépezni a hátsó szobába. Oda meg nem látunk.

-- Az igaz, de később még visszajönnek. Majd figyeljük őket. Petike néha itt tanul a konyhában.

-- Majd figyeljük – bólogat a nénike.

-- Látod, milyen jó helyen vagyunk itt a legfelső emeleten? Minden nap láthatjuk a gyerekeket. Te meg még el akartál költözni.

-- Ez igaz – bólogat elégedetten a mama. – Jó itt nekünk. Teljesen olyan, mintha lennének gyerekeink és unokáink. Majdnem olyan, mint egy család.