A párt fallosza

Színmagyar szülőfalum, Rát, a háború után egyik napról a másikra a Szovjetunióhoz került, bár az emberek sokáig reménykedtek a változásban. A hatvanas évek közepén aztán odafenn úgy döntöttek, politikailag meg kell nevelni ezeket a rebellis magyarokat, ezért új párttitkárt neveztek ki a helyi kolhozba.

Az új párttitkár egy nyugdíjas katonatiszt volt, ötven körüli, kövér ember hatalmas pocakkal, és egy jóval fiatalabb  feleséggel, aki orosztanári állást kapott a helyi, természetesen magyar, iskolában. Magyarul egyikük sem tudott egy szót sem, a falu lakosságának legalább nyolcvan százaléka viszont oroszul nem beszélt, tehát el kell ismerni, feladatuk nem volt egyszerű.

Bár mindenki tartott az új kommiszárról, és nem csak a megjelenése miatt, igazából nem sok vizet zavart, nem ártott senkinek. Még annak ellenére sem, hogy rendszeresen kijelentette, főleg, ha mérges volt valakire, hogy ő itt a párt ökle és lesújthat bárkire, aki ellenségnek tekinthető.

Eltelt egy-két év, a falu lakossága még mindig nem tudott oroszul, a párttitkárra és feleségére viszont már ragadt néhány magyar szó. Egy szép későtavaszi napon iskolai kirándulást szerveztek a Latorcára. A folyó vagy nyolc kilométerre folyt a falutól, gyönyörű, ligetekkel és legelőkkel szegélyezett partokkal, ennek ellenére felnőttek, főleg asszonyok nem nagyon vették rá magukat, hogy kimenjenek strandolni. Ilyenkor viszont, azzal a jelszóval, hogy elkísérik a gyerekeket, csatlakoztak még a nagymamák is.

Annál is inkább, merthogy busz ugyan nem volt, viszont a kolhoz vezetése adott kölcsön néhány teherautót, melyek platójára mindenki felfért (szerintem ma szívbajt kapnának a rendőrök), aki meg nem, az jött kerékpárral.

A párttitkárné asszony persze magával hozta a férjét is. A lerakodás után mindenki leterítette a kis plédjét, kikészítette az elemózsiát, de a gyerekeket már alig lehetett visszafogni, hogy be ne rohanjanak a vízbe. Miután néhány felnőtt felmérte, hogy meddig biztonságot a meder és kijelölte a határokat, indulhatott a fürdőzés. Persze, abban az időben fürdőruhája legfeljebb az értelmiségnek volt, a férfiak klottgatyában, az asszonyok térdig érő, bő bugyogóban, olykor alsószoknyában merültek a habokba.

Párttitkár elvtársék nem nagyon akartak elvegyülni a néppel, egy bokor mögött telepedtek le. Aztán a párt ökle egyszer csak kilépett a bokor mögül, méghozzá anyaszült meztelenül és elindult a víz felé.

Lett is hatalmas sikoltozás, aki tehette gyorsan befogta a lánygyermekek szemét, az asszonyok úgy megiramodtak a vízből a part felé, mintha cápával találkoztak volna.

A párttitkár elvtárs a part felé fordult és térdig a vízben állva (így most már az is látta a lényeget, aki eddig nem) méltatlankodott. Azt kiabálta, persze oroszul, hogy az orosz falvakban mindenki pucéron fürdik, és nem érti, mért tesznek úgy többgyermekes asszonyok, mintha még nem láttak volna ilyet.

Bár a többség nem értette, mit kiabál, egy pillanatra halálos csönd lett, senki nem tudta eldönteni, hogy ideológiai szempontból nem bűn-e a sikoltozás.

-- Ugyan, mit sivalkodnak asszonyok? – szólalt meg a nagy csöndben János bácsi, aki egyébként a közeli csordát őrizte, de most a társaság meg egy pohárka pálinka reményében csatlakozott a kirándulókhoz. – Legalább most már láthattuk a párt faszát is!

-- Ejnye, János! Hogy beszélhetsz ilyen csúnyán? Itt gyerekek is vannak! – szólt rá egy idős tanárember.

-- Hát hogy mondjam, tanár bácsi?

-- Mondd azt, hogy…hogy…, a párt fallosza!

-- Hát mondhatom éppen úgy is, de én csak magyarul tudok.