2017. december 14., csütörtök

(El)tarthatatlan



Végeztek egy felmérést. Pontosabban, rengeteg felmérést végeznek, de én most arra gondolok, mely arra irányult, miként ítéli meg a magyar ember a vállalkozókat. A munkahelyteremtőket, a gazdaság motorjait. Az eredmény kiábrándító, egész Európában mi vagyunk róluk a legrosszabb véleménnyel.

Állok a boltban a pénztárnál, a sor elég lassan halad. Kellett nekem épp a csúcsforgalomban jönni, szombat délelőtt! Pedig az eladók dolgoznak orrvérzésig. 

Nem is igen tehetnek mást. A tulaj ott áll, néhány lépésre a pénztártól, ahonnan végiglát a megrakott polcok között, s árgus szemmel figyeli, nem lógja e el valaki a munkaidőt.

Egyszer csak csörög a telefonja. Majd a következő nagymonológ üti meg a fülemet. Vagy legalábbis nagyon bántja.

-- Igazad van, Józsikám! Nem érdemes munkát adni ennek a sok mocsoknak! – üvölt bele a telefonba. – Még hogy munkavállalók! Ingyenélők! Eltartom őket, aztán semmi hála!

A pénztáros hölgy, aki serényen „ingyenél”, kissé elsápad, de teszi tovább a dolgát. Talán arra gondol, amit én régóta tudok az egyik munkatársától, a főnök rendszeresen „elfelejti” kifizetni a túlórákat. Nyilván ő sem meri elmagyarázni a főnöknek, hogy nem ő tartja el az alkalmazottait. Vagy legalábbis, ő legalább annyira eltartott, mint ők, egymás nélkül nem mennek semmire.

Kifizetem a cechet, s már épp indulni készülök, amikor megérkezik Z. úr. Persze, ez így erős túlzás, ugyanis nem megérkezik, hanem bevonul, gondosan ügyelve arra, hogy meg ne fojtsa a nyakában függő, ízléstelen, de majd félkilós aranylánc. És nem is úr, legalábbis szerintem.

Z. úr egy harminc körüli beképzelt kölyök, akinek a rokonság összedobott némi indulótőkét, amiből több vállalkozást is indított. Többek között, frekventált helyen, nyitott egy éttermet is, melyhez sikerült összetoborozni egy fiatal, lelkes személyzetet. Olyan embereket, akik még azt is eltűrték, hogy a túlórákért nem kapnak egy fillért sem, aztán már a fizetés is akadozott, sőt, el-elmaradt.

-- Nincs pénz, nem megy a bolt – szabadkozott a tulaj, akinek az volt a fixa ideája, hogy az új étteremnek már a második hónapban nyereséget kell hozni. Mert ő nem tart el senkit.

Egy napon bejelentette, hogy most elutazik, úgymond, megpróbálja behajtani az állítólagos kintlévőségeit, hogy fizetést tudjon nekik adni. Amikor megérkezett, közölte, hogy pénz nincs. Aztán meglátták a síléceket a kocsijában, másnap pedig bejött a barátnője és mindenkinek elújságolta, hogy milyen jót síeltek Z. úrral a múlt héten. Ez aztán betette az ajtót, a dolgozók felmondtak, az étterem bezárt.

Végeztek egy felmérést. Pontosabban, rengeteg felmérést végeznek, de én most arra gondolok, mely arra irányult, miként ítéli meg a magyar ember a vállalkozókat. A munkahelyteremtőket, a gazdaság motorjait. Az eredmény kiábrándító, egész Európában mi vagyunk róluk a legrosszabb véleménnyel.  
Ez tényleg (el)tarthatatlan.

Nincsenek megjegyzések: