Lány a félhomályban

A lány a gimnázium oldalfolyosójának legvégén ült egy, padon. Ez a rész amolyan mostohagyermeke volt az intézménynek, csak a tornaterem nyílt innen és az öltözők, itt mindig félhomály volt, pláne, ilyenkor télen és még a legutóbbi felújításból is kimaradt, már hámlott a falakról a vakolat.

A hajnali busszal érkezett, amikor még szinte csak a takarítók voltak benn, erre meg pláne nem járt senki. Két karját a térdére fektette, úgy tűnt, hogy szunyókál, a sötétben nem látszottak a könnyei.

Csapódott a folyosó ajtaja, jött valaki.  A lány megrezzent, de nem emelte fel a fejét, csak a karjai fölött lesett ki. Egy fiú lépett ki a félhomályból a pislákoló lámpa halvány fény-nyalábja alá. Kenyeres Bence volt, az iskola legjobb sportolója. Utánpótlás válogatott. Mivel a busz, amivel bejárt, jóval a tanítás kezdete előtt ért be, általában még lejött erre a csöndes folyosóra, hogy kissé átmozgassa az izmait.

-- A fenébe! Már csak ez hiányzott! – gondolta a lány és gyorsan letörölte a könnyeit.

A fiú tétován megállt, nem tudta, mit csináljon. Még soha nem találkozott itt ilyenkor senkivel. A lány megmozdult, mintha csak a haját igazította volna meg, de igazából egy könnycseppet törölt ki a szeme sarkából.

-- Te mit csinálsz itt? – kérdezte Bence.

-- Én?... Semmit…. Pihengetek – felelte, de a hangjából nem tudta kitörölni a bánatot.

-- Valami baj van? Bántott valaki? – kérdezte a fiú és leült mellé a padra.

A lány azt akarta mondani, hogy nem történt semmi. Hogy minden a legnagyobb rendben van. Hogy egyszerűen békén kell őt hagyni. De bármennyire szégyellte, mégis kitört belőle az elfojtott keserűség.

-- Az a mocsok! Már megint részegen jött haza és késsel kergetett minket – zokogta.

-- Ki? Ki kergetett titeket késsel? – döbbent meg a fiú.

-- Hogyhogy ki? Hát az apám! Ha ezt egyáltalán apának lehet nevezni? – nézett dühösen a fiúra. – Megint az ablakon ugrottunk ki és a nagynénémnél aludtunk. Már amennyit aludtunk.

-- Te jó ég! És mért nem mentetek a rendőrségre? – nézett döbbenten a másik.

-- Anyám nem mer a rendőrségre menni. Fél tőle, mert azt mondta megöli. Meg mindig azt hajtogatja, hogy józanon milyen jó ember.

Lassan megtelt az iskola élettel, közeledett a becsengetés ideje. Ők is felkerekedtek, de Bence nem ment be az osztályba. Megvárta a folyosón a tanárnőt.

-- Tanárnő drága, lenne egy kérésem – szólította meg. – Itt van ez a Dalmai Ica. Ne tessék ma feleltetni, mert nehéz éjszakája volt! És tessék már szólni a többi tanárnak is.

-- Nehéz éjszakája? – vigyorgott a nő kaján mosollyal. – Csak nem együtt jártok? Ezt sem hittem volna…

-- Dehogy járunk, tanárnő…. Csak, gondoltam, szólok.

-- Ez itt egy gimnázium! Nem érünk rá egyéni problémákkal foglalkozni! Szóljanak a rendőrségnek vagy a gyermekvédelemnek! A mi dolgunk, hogy tanítsunk és felkészítsünk az érettségire, a te dolgod meg az, hogy tanulj! Ezt vésd jól az eszedbe! – rikácsolta a tanárnő és szélesre tárta maga előtt az osztályterem ajtaját.