Ne kérj teát a KGB-től!

1985-ben az egész Szovjetunió nagy eseményre készült, a Moszkvai Világifjúsági Találkozó megrendezésére. Megadták a módját, állítólag a lumpen elemeket az esemény idejére egyszerűen kitelepítették Moszkvából. Én akkor már évek óta bedolgoztam tolmácsként a Szputnyik Utazási Irodának, mely a Komszomol, a Kommunista Ifjúsági Szövetség alárendeltségébe tartozott.

Minket, tolmácsokat hónapokkal korábban elkezdtek felkészíteni, szinte minden hétvégén fejtágításra jártunk. Ezen általában szakmai kérdésekről esett szó, bár már itt is többször elhangzott: „Fő az éberség, mert az imperialisták nem alusznak, minden lehetőséget kihasználnak, hogy megingassák társadalmi rendszerünket.”

Aztán egy napon belépett egy kaukázusi kinézetű, talán grúz, vékony, bajuszos emberke (mindenkinek az ifjú Sztálin jutott róla eszébe) és bemutatkozott, mint a KGB munkatársa. Ő is elmonda, hogy nagyon ébernek kell lennünk, minden gyanús eseményt, beszélgetést kötelező azonnal jelentenünk, de ne ijedjünk meg, mert inkognitóban ő is velünk lesz és most megtanít minket a konspirációra. A lényeg az, hogy őt ne ismerjük fel, ha sürgős jelenteni valónk van, akkor mondjuk azt a többieknek, hogy csak a pontos időt kérdeztük meg vagy útbaigazítást kértünk. Ha ő szólít meg minket, akkor mondjuk azt, hogy csak megkérdezte a pontos időt. Mert természetesen, és az éberség mellett ez a legfontosabb, egész állambiztonsági tevékenységünknek rendkívül diszkrétnek, sőt, észrevehetetlennek kell lennie, nehogy már azt higgyék a külföldiek, hogy ez egy rendőrállam.

Eljött a nagy nap, megérkeztünk Moszkvába, beköltöztünk a szállodába és azonnal feltűnt, hogy a diszkréció tekintetében a KGB-nek van még hová fejlődnie. Akkoriban a szovjet szállodákban az volt a szokás, hogy minden emeleten ült egy úgynevezett gyezsurnaja, általában terebélyes érettebb asszonyság egy pult mögött, a pulton pedig egy szamovár állt előtte. Tőlük lehetett teát kérni, náluk lehetett panaszt tenni (teljesen fölöslegesen), de legfontosabb feladatuk valószínűleg a szállóvendégek megfigyelése volt. Ám úgy tűnik, ők nem voltak elég  megbízhatóak (esetleg nem tudtak konspirálni), mert valamennyi tisztes asszonyságot lecserélték nyakkendős, jólfésült fiatalemberekre.

Szóval, Barta Zoli barátommal beköltöztünk a szállodai szobánkba, melyet azonnal leteszteltünk. Egy hangtechnikában járatos ismerősünk ugyanis elmondta, abból lehet észrevenni, hogy a szobát lehallgatják, ha visszhangzik. Azonnal tapsoltunk egyet, visszhangzott.

-- Hé, ti, ott fent! Kapcsoljátok be a magnót, megérkeztünk! – kiáltott fel Zoli röhögve, de aztán kissé ledermedtünk. Vártuk, mikor hívatnak minket vagy látogat meg néhány bőrkabátos. Persze, diszkréten. De nem történt semmi.

Amikor kissé megnyugodtunk, kimentünk a folyosóra. Minden gyezsurnaja mellett, pontosabban a pultjával szemben volt egy kis társalgó, ahol elhelyeztek egy tévét és néhány kanapét. Oda ültünk le, de megint fészkelődni kezdett bennünk a kisördög. Annál is inkább, mert a pult mögött ülő nyakkendős fiatalember odajött hozzánk és kérdezősködni kezdett, kik vagyunk, honnan jöttünk (mintha nem tudta volna, pedig egész biztosan leadták az infót minden szállóvendégről).

-- Főzne nekünk egy teát? – kérdeztem tőle.

-- Teát? Miféle teát? – kérdezett vissza meglepetten.

-- Hát egy közönséges orosz teát – mondtam neki. – Hiszen ott van a szamovár és ez a dolga, nem?

Ami ezután következett, az egy burleszkfilmbe is beillett volna. A vizet kiöntötte, a szamovárt majdnem felborította, majd közölte, hogy a „készülék” nem működik. Hiába, a KGB-tanfolyamon sem taníthatták meg mindenre.

A programok többsége egyébként fergeteges volt, a több mint 150 országból érkezett rengeteg fiatal olykor meglepően oldott hangulatot varázsolt a kicsit nyomasztó szovjet fővárosba. A kis kaukázusit néha láttuk még elvegyülni a tömegben, de eszünk ágában sem volt odamenni hozzá. Amikor hazaértünk, azt mondták, írjunk egy jelentést az állambiztonsági szempontból gyanús esetekről.

-- Ezek minket teljesen bolondnak néznek – mondta egy barátom. – Előbb közlik, hogy kötelességünk azonnal jelenteni, utána meg elvárják, hogy valljuk be, amit eddig nem jelentettünk.

Így aztán senki nem írt semmit. De nem lett belőle semmi baj, úgy tűnik, a titokzatos és félelmetes szervezet, mely korábban oly gyakran kimutatta a foga fehérét, ekkorra jórészt már elhullatta a méregfogait.