Az egész épületben tapintani lehet a feszültséget. Mint, ahogy érettségi vizsgán ez lenni szokott. Az első vizsgázó odalép az asztalhoz, leül a bizottsággal szemben. Jólfésült, de nagyon ijedt fiatalember, aki az ujjait ropogtatva próbálja palástolni lámpalázát.
-- „Ady Endre és a magyar ugar” – olvassa a tétel első, igencsak sejtelmes kérdését az elnök úr.
A fiatalember próbál összefüggően beszélni, persze, tőmondatokban. Szó esik itt hazaszeretetről és provincializmusról, Nagyváradról és Párizsról.
-- Fiam, maga nekem azt mondta egyszer, hogy nem szereti Adyt – szakítja félbe számon kérően Gorombcsik tanár úr. – Mi az, hogy nem szereti? Milyen magyar ember az, aki Adyt, a mi Adynkat nem szereti?
Csönd van. Mert mit lehet erre mondani? A fiatalemberből ez a néhány mondat a maradék hitet is kimarta, a nagytudású bizottság pedig már le is vonta a megfelelő következtetéseket.
Ebben a pillanatban kopogtatnak az ajtón. Rémülten villannak a tekintettek, hiszen ki merne egy érettségit félbeszakítani. Aztán nyílik az ajtó, s belép egy furcsa, a rekkenő hőségben is nagykabátba burkolózó alak, hatalmas kalappal a fején. Köszön is tisztelettel, de nem felel senki, szóhoz sem tudnak jutni a jelenségtől, mindenkit letaglóz a hasonlatosság.
-- Maga meg kicsoda? – kérdezi végül sápadtan az elnök úr.
-- Ó, hát nem ismer meg? Ez nem csupán sajnálatos, hanem némileg sértő is – feleli az idegen. – Hiszen ön az én munkásságomnak szentelte az életét, mondhatni, rám építette a karrierjét. Hány könyvet is írt rólam? Nyolcat? Tízet? És mi az, hogy engem muszáj szeretni? Hiszen az egész költészetem épp arról szól, hogy szeretni csak szabadon lehet és élni csak szabadon szabad!
-- De ön nem lehet Ady Endre! Ő már régesrég halott! – szól az elnök úr, még sápadtabban.
-- Való igaz, s mily szerencse ez önökre nézve, hiszen ki lehet forgatni a verseimet, büntetlenül meg lehet fogalmazni, hogy mivel mit akartam mondani. Azt hitték, hogy odafentről nem kísérem majd figyelemmel az utóéletemet? Nem, ezt már nem bírtam nézni, ezért jöttem vissza!
-- Önnek itt semmi keresni valója! – reccsent rá Gorombcsik tanár úr. – Azonnal hagyja el a helyiséget!
-- Semmi keresni valóm? Hiszen engem államilag foglaltak bele a tételekbe. Mellesleg, kíváncsi lennék az ön személyes véleményére a költészetemet illetően.
-- A személyes véleményemre? Hát… kiváló! Fantasztikus!...A magyar irodalom gyöngyszeme!
-- Ez érdekes, hiszen alig több, mint harminc éve Ön még a pusztuló magyar dzsentri képviselőjének tartott engem, egy pusztuló, dekadens irodalom erkölcsileg züllött alakjának. Idézzek szó szerint a cikkéből?
-- Mars ki innen! – kiált fel vöröslő arccal az elnök úr. – Megzavart egy érettségi vizsgát! Magára itt semmi szükség! Azonnal tűnjön el, mert rendőrt hívok!
-- Ahogy gondolják, uraim! Már megyek is. Értem én, hogy nem könnyű a múlttal szembenézni – szólal meg Ady, aztán kilép a nyitott ablakon és eltűnik a ragyogó napsütésben.
Egy darabig nem szól senki.
-- Folytassuk, kérem! – mondja néhány perc múlva az elnök úr! – El ne felejtsük majd jegyzőkönyvbe venni, hogy egy bizonyos Ady Endre megzavarta az érettségi vizsgát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése