A székely hadosztály utolsó szabolcsi napjai

 

(Megjelent: Nyírvidék, 1937.03.28.)
Nagyszombaton, 1919. április 19-én délben háborús ízű, hirtelen összecsapott ebéd mellett a csengeri kaszinóban ült a dandártörzs, amikor fáradt, poros és részben sebesült katonáink jelentették a szamosdobi csata végét s az oláhok előnyomulását. Erre a dandárparancsnokság Csenger védelmére a Szamos-vonal és Óvári irányában védővonalat állított föl.
Délután, amikor a nekünk adott parancs szerint Mátészalka felé szekereztünk, útközben konstatálhattuk, hogy a községeikben már mindenütt elpárologtak a munkás- és paraszttanácsok s a régi polgári közigazgatás helyreállott. Kocsordon a Tisza-kastélyba ugyancsak hordták vissza az elkommunizált bútorokat s a fogadóban a kommunizmus megszűnése után nyomban megindult a borivás.
Mátészalkán az első székely csapat bevonulása vetett véget a vörös rendszernek. Első dolga volt, hogy leszedte a vörös jelvényeket és kitűzte a háromszínű lobogót, a direktóriumot pedig elcsapta. Így volt ez a székely bevonuláskor mindenfelé.
Mátészalkán virradt reánk a húsvét. Meglehetős bizonytalanságban
voltunk és bár semerről sem hallatszott csatazaj, a levegőben éreztük a puskaporszagot. Vezérkarunk még Csengerben vagy arrafelé volt, s a parancsnokságból csupán Nagy Pál ezredes daliás alakját láttuk. Meg kérdeztük tőle, hogy mi lesz? Kitérő választ adott, ami feltűnt nekünk. Ekkor ugyanis már ellentétes, képtelen hírek szállongtak.
— Csengernél alkudoznak az oláhokkal — suttogta az egyik.
— De hiszen ott szól a fegyver, hát egyszerre mind a kettő nem lehet igaz — mondotta a másik.
— Pedig valami van a dologban — erősítette egy százados, aki este jött meg a majtényi csatából. — Meglátjátok, két hét múlva otthon leszünk, nem lesz semmi bajunk és a székelyek autonómiát kapnak.
— Ki mondta?
— Az oláh őrnagy, akit még Erdőd előtt fogtunk el és aki most itt sétál Szalkán.
— Nem hisszük, — mondottuk. — Oláhnak ne higgy, csak ha hideg és már nem mozog.
Tény, hogy ekkor már katonáink legnagyobb része megegyezésről suttogott, amely csak napok kérdése.
Délben megérkezett egy csapatunk, amely reggel a Szamosparton, Matolcsnál verekedett az oláhokkal. Meglepték őket, de mielőtt sturmra került volna a dolog, meg is futottak, úgyhogy székelyeink háborítás nélkül jöhettek Szalkára.
Délben megjött a vezérkar is. Megkérdeztem, milyen a helyzet?
— Bizony nem jó, — felelt a vezérkari főnök.
— Itt maradunk?
— Majd meglátjuk.
— Mit csináljak?
— Menj Nyíregyházára, mert az következő székhelyünk!
Most már tudtam, hányadán állunk. Délután vonatra ültem s elindultam Nyírbátor felé. Az első állomáson, Nyírmeggyesnél csatatűzbe jutottunk. Ott már kerített az oláh. Ugyanakkor Mátészalka előtt heves harc keletkezett. Vihar is volt, zengett az ég, dörgött az ágyú, közvetlenül mellettünk pattogott a gépfegyver. Századunk, amely vonaton jött, fel sem tudott fejlődni, már a falu szélén oláhokra bukkant. Otthagytuk a vonatot és gyalog vágtunk át egy mocsaras réten. Mindegyre balfelé ügyeltünk, nem kerít-e be az oláh lovasság. Így jutottunk alkonyatkor egy faluba. Ott tudtuk meg pár katonánktól, hogy Szalkára betört egy lovascsapat, de egy perc alatt összemorzsolták. Vén Zoltán a csapat élén több lövést kapott, egyet a tüdejébe.
— Meghalt?
— Nem a — szól a góbé — cigarettázik. Majd elviszik Nyíregyházára.
Éjjel vonatra kaptunk s Nyírbátorba mentünk. Ott már szintén folyt a harc az oláhokkal, akik Nagykároly felől átkarolása célzattal nyomultak előre. Hírszerzés nélkül is tudtuk, hogy az oláh már közelünkben van, mert vonatunkat útközben már lőtte.
Húsvét másodnapján, április 21-én reggel tudtuk meg, hogy Mátészalkánál előző este heves harcban az oláhok erősen kikaptak. Székely alig esett el, oláhokkal pedig vastagon volt borítva a vizes süppedékes mező.
Akkor a lakosság mintegy hatszáz elesett oláhról beszélt. Nem lehetett benne nagy túlzás, mert a székely gépfegyverek kegyetlenül arattak s tüzérségünk is derekasan dolgozott.
Másnap Nyírbátor előtt vették fel a székelyek a harcot egy oláh csoporttal. Itt újabb változatot ismerhettünk meg.
A legelső vörös csapatok, amelyek a harctérre érkeztek, csata közben hátbatámadták a székelyeket.
Ekkora gazságot talán a kommün egész szereplése sem tud fölmutatni. Az ellenséggel élet-halálharcot vívó csapat hátbatámadása a legklasszikusabb tükre a kommunista morálnak.

 Kóréh Endre