Halászlé férfikönnyekkel

 

Bár Munkácson születtem, tizenöt éves koromig Ráton, ebben a kis, akkor még színmagyar faluban éltem, ide fűződnek életem meghatározó élményei, itt jártam általános iskolába. Abba az iskolába, ahol a tantestület derékhadát akkoriban fiatal tanárok alkották, benne néhány pedagógusházaspár, köztük anyám és apám is.

Nagyon összetartó társaság volt ez, minden névnapot, születésnapot, szilvesztert együtt ünnepeltek, de disznóvágásnál, permetezésnél, egyéb nagyobb munkák esetében is számíthattak egymásra. Gyakoriak voltak a kártyapartik, a nők sokat kézimunkáztak, de a férfiak számára az élvezetek csúcsát a közös halászat jelentette. Olyannyira, hogy a tantestületnek saját halászhálója volt, az öreg Pecskár csinálta, egy halász- és pásztorember.

Persze, hálóval már akkor is tilos volt halászni, de ezt inkább csak a Latorcán ellenőrizték, mely mintegy nyolc kilométerre volt a falutól, a kanálisokban és a holtágakban, nem vették olyan szigorúan. Meg aztán a halőr volt a legnagyobb orvhalász, sokszor együtt halászott apámékkal. Akkoriban rendszerint még a kanálisokban is legalább derékig ért a víz, hal meg annyi volt, hogy amikor áradás után visszahúzódott a folyó, az emberek a tócsákban kosárszám fogták kézzel a halat.

Engem sokáig nem vittek magukkal, mondván, még kicsi vagyok. Amiből én azt a következtetést vontam le, hogy aki halászni mehet, az már nagy, azaz igazi férfi. Nyolc éves lehettem, amikor egy nyári estén apám megfogta a vállamat és megkérdezte:

-- Fel tudsz-e kelni hajnalban?

Csodálkozva néztem rá. Az iskolában nyári szünet volt, reggel nem kellett sietnek sehová.

-- Mert ha fel tudsz kelni, akkor eljöhetsz velünk halászni -- folytatta.

Hogy fel tudok-e kelni? Hiszen alig tudtam elaludni az izgalomtól. Persze, pont akkor sikerült, amikor már nem kellett volna, szerencsére, apám felébresztett.

Még alig virradt, amikor a felcsavart hálóval, elemózsiával és innivalóval elindultunk a vizek felé. A négy felnőtt férfi mellett még egy tőlem alig valamivel idősebb fiú is velünk tartott. Mint kiderült, nem csak tisztes távolból figyelhettük a folyamatot, tevékenyen részt vehettünk a halászatban. Miközben a felnőttek a hálót húzták, nekünk a háló két végén kellett taposnunk a vizet, hogy belekergessük a hálóba, ami nem volt könnyű, mert olyan iszap volt a meder alján, hogy néha alig tudtuk belőle kihúzni a lábunkat.

Délre már jó meleg lett, meg el is fáradtunk, bebújtunk az árnyékba, falatoztunk egyet, majd aludtunk. Délután aztán még vagy kétszer meghúztuk a vizet és indultunk haza. Halálosan fáradt voltam, de nem akadt nálam büszkébb és elégedettebb gyerek szerte a világon.

A társaság a nagy eseményt, szokás szerint, egy közös halászléfőzéssel zárta, melyre apám egyik kollégájánál került sor, az udvaron. Mert bográcsban az igazi. Ezzel aztán el is telt az idő, mire az étel elkészült, már jól ránkesteledett. Körülültük a nagy asztalt, a felnőttek mertek a tányérjukba a bográcsból, aztán a háziasszony szedett nekem is. Feltűnt nekem, hogy házigazdánk arca az első egy-két kanál halászlé után igencsak elvörösödött, de nem foglalkoztam vele. Fáradt voltam és nagyon éhes.

Aztán az első kanál után mintha tüzet nyeltem volna. Előbb azt hittem, csak forró, aztán rájöttem, hogy rettenetesen csípős. Szétnéztem, s láttam, hogy a felnőttek is küzdenek vele.

-- Ha most nem eszem meg, azonnal látni fogják, hogy még kicsi vagyok! – hasított belém a gondolat.—Talán többé el sem hoznak!

Kanalaztam tovább.

-- Nincs semmi baj? – kérdezte az egyik, s erre megráztam a fejem.

-- Bírod még? – kérdezte a másik, mire bólogattam.

Ettem, ettem, és mintha már nem is lett volna olyan rettenetes. Egyszer aztán azt vettem észre, hogy potyognak a könnyeim. Egyenesen bele a halászlébe. De akkor úgy éreztem, hogy ezek már igazi férfikönnyek.