A székely hadosztály kálváriája

(Megjelent: Új Nemzedék, 1919.12.21.)

A székely hadosztály viselt dolgait a történelem lesz hivatva megörökíteni. Itt madártávlatból az erdélyi vonatkozásokat akarom röviden elmondani.

A folyó év elején Erdély egyetlen reménysége a székely hadosztály volt, mely Erdély és az anyaország határszélén frontot formált és megállította a román hadak továbbvonulását.
Kolozsvár szívrepesve leste a híreket a csúcsai és zilahi frontról. A Királyhágó alatt a Körös szűk völgyét Csúcsánál a kolozsvári 21-es honvédek tartották elzárva, ágyúlövéseik moraját Kolozsvárig hozta a nyugati szél, melyről már a kuruc-korszaki vers megírta, hogy „Ritkán kellő, hűvös szellő fút téged Kolozsvár”.
A Szamosvölgye bejárását, a régi „Magyar kaput“ Zilah vidékén a háromszéki 24-es honvédek. a szatmári 12-esek és a dési 32-esek őrizték. Köztük és köröttük a Székelyföldről toborzott hős fiak, Szatmárra támaszkodva. Ott székelt a hadosztály parancsnoka Nagy Pál, a hírneves háromszéki 24-es honvédek volt ezredese.
Az egész hadtest mintegy félkörben vette körül Erdélyt, Szinérváraljától Belényesig, mintegy 160 km. fronton. A kolozsvári kerület volt parancsnoka, szentkereszthegyi Kratochwill ezredes volt a vezérük, a valóságban nem voltak többen 10.000-nél.
A román hadak az év első hónapjaiban nagy erőfeszítéseket tettek, hogy áttörjék a frontot, de mindannyiszor véres fejjel verettek vissza. Viszont a székelyeknek legfőbb vágyuk volt: támadni és fölszabadítani Erdélyt. De a Károlyi-kormány honmentő lelkesedésüknek szárnyát szegte, mert ellenforradalmároknak tartotta őket. Attól félt, (amiről volt is szó) hogy a székelyek felvonulnak Budapestre, megdöntik a forradalmi kormányt, elnyomják a korán mutatkozó kommunizmust. Emiatt a székely hadosztályt nem támogatta kellőleg, nem látta el költséggel, élelemmel, fölszereléssel, munícióval, s egy ízben Károlyi maga is elment Szatmárra Ugron Gábor, Pogány, Böhrd, Bokányi és mások kíséretében, hogy a székelyeket, kik támadni s Erdélyt fölszabadítani akarták, lecsillapítsa. Bokányi már akkor úgy beszélt Szatmáron, hogy vérbe kell fojtani a burzsoáziát.
A kommunista apostolok eszméi a katonák egy részét is megmételyezték. A szatmári 12-ik ezred egy része kommunista érzelmű volt, több összeütközés történt ezek s a székelyek közt, kik rendet és fegyelmet tartottak.
Március 22-én a proletárdiktatúra kerülvén kormányra, a munkástanács felszólította Kratochwillt, hogy hagyja el a parancsnokságot, A székelyek szembeszállottak a nemzetellenes irányzattal és ellenforradalomra készülődtek. A vörösek átvették a csúcsai frontot. A székelyek Szatmár körül tömörültek s ott elfogták a kommunista vezetőket, mintegy 309-et, s ki akarták őket végezni, de — amint a hír hozta Erdélybe — telefonüzenetet kaptak Budapestről, hogy ha a kommunistáknak bántódásuk lesz Szatmáron, ők viszont Ugron Gábort akasztják fel Budapesten.
A kétfelé húzás megakasztott minden akcióképességet, s hiába reménykedett Kolozsvár, hogy húsvétra bevonulnak oda a székely hadak. Virágvasárnap jött a hír, hogy a mieink már Bánffy-Hunyadon vannak, a város lángokban áll, a visszavonuló román hadak gyújtották fel. Nem volt igaz, sőt ellenkezőleg, a vörösek föladták a csúcsai frontot s a románok, miután még egy napig lőtték az üres állásokat, nagycsütörtökön bevonultak a kiürített faluba. Az állomáson harminc vagont találtak, tele propaganda-nyomtatványokkal s néhány hordó bort, amihez nem mertek hozzányúlni, nehogy meg legyenek mérgezve. Nagypéntekre már műszaki munkásokat vettek Kolozsvárról, hogy rendbe hozzák a távíró- és telefon-készülékeket. Húsvét napjára aztán bevonultak Váradra és Szatmárra, — mert a csúcsai front feladásával ezt is fel kellett adni, nehogy bekeríttessenek — s nemsokára Debrecenbe.
A kommunisták jóvoltából megértük azt a szégyent és gyalázatot, hogy ezek a nagy magyar városok mint fölszabadítókat fogadta az ellenséget és világi és egyházi előkelőségek hódolattal üdvözölték őket s akadtok, akik fölesküdtek. A gerinces erdélyiek, akik közül akkor már 40.000 tisztviselő hivatal és kenyér nélkül tengődött, szégyenpírral gondoltak a gyászmagyarokra,, akik siettek behódolni. Balázs Elemér nagyváradi törvényszéki elnök neve Blamázs Elemérré változott s midőn Kis Géza debreceni egyetemi rektor azzal jött Kolozsvárra, hogy ő kapacitálja a kolozsvári kollégákat a fölesküvésre, kezet sem fogtak vele és sietve távozásakor a Riport Újság „Búcsú egy kis vigéctől“ cikkel plántálta el.
Nemsokára aztán hallottuk és szemmel láttuk derék székely hadosztályunk kálváriáját, hogy a románok és kommunisták két tüze közé szoríttatván, kénytelenek voltak kapitulálni, s a megkötött szerződés ellenére fogságba hurcoltattak. Május 2-án vonult át az első fogolytranszport Kolozsvárt s utána a többiek.
Hallottuk aztán, hogy Szatmáron április 14-én már fegyverré került az ellentét a vörösök és székelyek között. A vörösök meglőttek egy székely tisztet és két katonát. Erre a székelyek lefegyverezték a vörösőrséget, s visszaállították  a régi rendet. A székelyek frontját a románok hiába, támadták, nem tudták áttörni. Az első romám halottakért Kolozsvárt fizettettek 909.000 korona hadisarcot. Hadadnál tizenegy rohamot vertek vissza, a falusi asszonyok, öregek, gyermekek segítségével. Egy 75 éves öregember és 14 éves gyerek került közülük a tusnádi kórházba. Mégis vissza kellett vonulniuk, miután a csúcsai frontot a vörösök föladták. Harcolva vonultak vissza Szatmáriról.
Mátészalkánál oldalba került a román lovasság és gyalogság, s heves harc fejlődött ki, melyben az aranysarkantyús Vén Zoltán főhadnagy is megsebesült. Kilőtték a lovát s maga is két lőttsebet kapott jobb karján és mellén. Visszaverték a támadást.
A katasztrófát az idézte elő, hogy a vörösök Nyíregyháza és Nagykalló felől előrenyomulván, Demecsernél szembetámadták a visszavonuló székelyeket, s így két tűz közé szorulván, kétfelé kellett harcolniok, előre a vörösökkel, hátul a románokkal. Még így is igyekeztek elérni a Tiszát. De olyan hírt hallottak, hegy a csehek Tokajnál átkelvén, Rakamaznál vannak, s a harmadik oldalról is körülzárás fenyegeti őket, A reménytelen helyzet arra bírta őket, hogy feladják a további harcot és kiegyezzenek a románokkal. A megegyezést írásba foglalták, amely így szól:
Jegyzőkönyv. Felvétetett 1919 április 26-án- a székely különítmény fegyverletétele tárgyában. Jelen voltak a székely különítmény részéről, mint teljhatalmú megbízottak. (Nevek. Hárman). A II. román lovas hadosztály részéről (Név. Egy). A székely hadosztály-parancsnokság  alulírott, teljhatalmú megbízottai elfogadják a következő fegyverszüneti feltételeket: a) Azonnali fegyverletétel, b) A tiszteknek és csapatoknak internálása azon időpontig, amíg a jelenlegi román akció be nincs fejezve, c) Biztosítva van a székely különítmény hozzátartozóinak életük, vagyonuk és teljes szabadságuk, ha a román rendeleteket és törvényeket tiszteletben tartják, d) Azonnal, amint a pillanatnyilag folyamatban levő harcok be lesznek fejezve Nyirbakta, 1919 ápr. 26. d. u. 1 órakor.
(Aláírások').
A megkötött egyezség után Demecseren átadták a fegyvereket és a felszerelést, s Szamárra vitték őket vissza néhány román katona kíséretében. Midőn azonban Váradra értek, ott a vonatot körülfogták az u. n. volontérek (az olasz fogságból hazabocsátott erdélyi, oláh katonák)  kijelentvén, hogy ők nem respektálják a román kir. csapatokkal kötött szerződést, a székely katonákat kifosztották, a tiszteket bántalmazták, s minden kocsiban őrszemeket szállítván fel, mint hadifoglyokat szállították őket Kolozsváron át Brassóba.
Volt köztük kél előkelő erdélyi úrnő is, ti. m.: Bornemisza Adél bárónő (Józsika Samu báró, főrendiházi elnök unokahúga) és Apor Gabriella bárónő, akik mint vöröskeresztes ápolónők osztoztak a székely hadosztály minden viszontagságában, s már élőbb is, az egész háború folyamán, elévülhetetlen érdemeket szereztek e téren önfeláldozásukkal. A kolozsvári állomáson rokonok várták őket könnyes szemeikkel. Román tiszt kísérte le az étterembe, s ott hagyta félórára, hogy szabadon beszélgethessenek.
Midőn Brassóba érkeztek, az első transporttal a fellegvárba vitték és annyi tisztet szállásoltak el egy szobában, hogy leülni is alig tudtak, lefekvésről szó sem tehetett. Ott voltak a sebesültek, betegek is. Két napig nem adtak enniük. A későbbi transzportokat a brassói 2-es kaszárnyába zsúfolták össze. A legénység három napig nem kapott enni, míg fel nem lázadtak és lefegyverezték a román őröket, de a fegyvereket beadták a román parancsnokságnak.
Itt raboskodtak a szerződés ellenére hónapig, mígnem az úrnőket az amerikai vöröskeresztes misszió, a katonákat az antant tiszti-bizottság közbenjárására szabadon bocsátották, erős kötelezvényt íratván alá, melynek lényege a következő:
Kijelentés. Alulírott székely hadosztálybeli hadifogoly szabadlábra helyezésem alkalmával becsületszavamra kötelezem magam, hogy:
1. állandóan X községben fogok lakni és onnan csakis a legközelebbi román, katonai parancsnokság engedélyével fogok eltávozni;
2. a községbe érkezésem utáni első nap a legközelebbi román parancsnokságnál jelentkezni fogok ellenőrzés céljából, ahányszor az meg- kívántatik;
3. nem fogom az osztrák-magyar egyenruhát viselni, csak egészem átalakítva; sapkát semmiként;
4. „nem fogok viselni, sem pedig elrejteni semmiféle fegyvernemet“ (!);
5. nem fogok a román állam, nemzet, vagy hadsereg ellen sem tettben (!), sem szóval véteni;
6. Ha nem fogom az 1. és 2. pontot betartani, 5 évi börtönre legyek elítélve; ha a 3. pont ellen fogok véteni, egy évi börtönre; ha ezen kijelentés 4. pontjától el fogok térni, 10 évi börtönre és 10.000 lei büntetésre legyek elitélve, Ha pedig az 5. pont ellen fogok véteni, lövés általi halálbüntetésre (!) legyek elítélve. (Aláírások.)
Ilyen erős reverzális mellett szabadultak ki némelyek június közepén, mások tán még most is raboskodnak. Kratochwill állítólag Brassóban van internálva.