Volt köztük falubeli?

                                                                                                   

Pályakezdő újságíróként a 80-as évek közepén Ungváron dolgoztam a megyei lapnál. Nyár végén kerültem oda és hamar megtanultam, hogy a pirosbetűs állami ünnepek alkalmával úgynevezett tematikus oldalakat kell csinálni, melyek megmagyarázzák az olvasónak, mitől ünnep az ünnep. Ilyen ünnep volt a Szovjetunióban a május 9, azaz a Győzelem Napja.

Már vagy két héttel korábban szóltak, hogy nekem ebben feladatom lesz, meg kell keresnem egy nagy iparvállalat főmérnökét, akinek az apja a második világháború idején magyar katonaként, átállt a partizánokhoz, ezért később mindenféle kitüntetésekkel halmozták el. Sajnos, ő akkor már rég nem élt, de a fia biztosan csupa szépet és jót fog róla mondani.

El is mentem hozzá, de már az első pillanatban csalódnom kellett, ugyanis a szép magyar névvel megáldott és mindenki által magyarnak tartott főember nem akart magyarul megszólalni. Én viszont ebben mindig következetes voltam, ha tudtam, hogy az interjúalanyom beszéli a nyelvet, mindig magyarul szólaltam meg, arra hivatkozva, hogy én egy magyar újságtól jöttem. Legtöbbször ezt el is fogadták, vagy legalábbis feladták az ellenállásukat.

Így történt ebben az esetben is, de a beszélgetés a továbbiakban sem ment valami simán. Először közölte, hogy ő az apjára alig emlékszik, aztán azzal mentegetőzött, hogy nem szeret szerepelni, de nekem mindig az járt a fejemben, hogy nem mehetek vissza üres kézzel. A főszerkesztőnk egyik kedvenc mondása az volt: -- A cikk meghiúsulása esetén egyetlen kifogás fogadható el, mégpedig a munkatárs halála.

Mivel ő sem akart nagyon szembe menni a felső pártakarattal, végül megegyeztünk egy kompromisszumos megoldásban, egy csomó közhelyet mondott az apjáról, szinte minden konkrétum nélkül. Én aztán a szerkesztőségben megírtam ebből egy semmitmondó cikket, mellé biggyesztettünk egy fotót, és bár nem voltam rá különösebben büszke, a feladatot teljesítettem.

Nem sokkal később aztán találkoztam egy régi barátommal, aki abban a faluban lakott, ahol riportalanyom édesapja született és élt.  Elmeséltem neki, hogy jártam a főmérnök úrral. Mire ő elmondott nekem egy másik történetet, mely magyarázatot adott az egész húzódozásra és viszolygásra.

Az apuka ugyanis valóban átállt a partizánokhoz, valahol Kelet-Ukrajnában. Ám hősnek legfeljebb a hatalom tekintette. A háború után, amikor hazajött a színmagyar falujába, szinte teljesen kiközösítették. Ő ott nem hős volt, hanem áruló, és minél több kitüntetést kapott az egyik oldalról, annál több gyűlöletet a másikról. Persze, nyíltan, hangosan általában nem merték a szemébe mondani, de olykor, ha valaki felöntött a garatra, gyakran megkérdezték tőle:

-- Aztán hány magyart öltél meg?

Meg azt is:

-- Volt köztük falubeli?

Nem is bírta sokáig. Elköltözött, vagy inkább elmenekült a faluból. De önmaga és a fia elől nem tudott elmenekülni. Mert a fiú, ahogy cseperedett, egyre gyakrabban tette fel neki azokat a kérdéseket, melyeket a faluban hallott. Egy darabig még bírta, aztán megbetegedett, meg is halt.

És ez egy egészen más történet, mint amit én írtam meg róla.

A képen: Hadifogolytábor, magyar katonák szovjet foglyokkal.

Forrás: Fortepan