Réges-régen ifjúságom idején, még nem voltak ám olyan szabadosak az erkölcsök, mint manapság. Vagy legalábbis jobban vigyáztak a látszatra. Ha lett volna internet meg közösségi háló, aligha írták volna ki magukról a hölgyek, hogy „bonyolult kapcsolatban”. A lányok általában 18-19 évesen férjhez mentek, akik továbbtanultak, azok néhány évvel később. A 22-23 éves hajadon vénlánynak és a 25 éves fiú már vénlegénynek számított. Különösen így volt ez Kárpátalján, főleg faluhelyen. Ott nem lehetett ám csak úgy udvarolgatni, kóstolgatni, keresgélni. Ha csaptad valakinek a szelet, elvárták, hogy el is vedd feleségül.
Ebből aztán olykor nevetséges, néha meg kifejezetten bosszantó helyzetek keletkeztek. Egy kis kárpátaljai faluban kezdtem el pedagógus-pályafutásomat, naponta kijártam Munkácsról busszal és szinte azonnal szembetaláltam magam a szigorú erkölcsökkel. Általában a kora reggeli busszal érkeztem meg a faluba és sokszor velem utazott egy nagyon bájos kislány, aki a városban dolgozott és amikor éjszakás volt, ugyanezzel a busszal járt haza. Mindig együtt szálltunk le, sőt, olykor beszélgettünk is.
Alig telt el, néhány hét, amikor az egyik kolléganőm nekem szegezte a kérdést, hogy komolyak-e a szándékaim, mert bizonyos nénikék azt beszélik, hogy már menyasszonyt is találtam. Amit én nagyon furcsállottam, mert rengeteg lánybarátom volt, akiktől találkozás esetén még egy-egy puszit is kaptam, anélkül, hogy elfajult volna közöttünk a kapcsolat.
Eleinte csak nevettem az egészen, de később komolyabbra fordult a helyzet. Történt, hogy a tanács bérelt nekem egy szobát arra az esetre, ha nem tudnék hazamenni, ami többször is előfordult, mert esti iskolában is voltak óráim. Egy nagyon szimpatikus családnál kaptam szállást, akik, bár nem lett volna kötelességük, minden este megkínáltak vacsorával. Egyszer épp az asztalnál ültünk, amikor szóltak, hogy valaki keres. Kimentem a kapuba, az egyik helybéli leányzó állt ott, aki egyetemen tanult és valamilyen szakirodalommal kapcsolatban kérte a segítségemet. Talán ha tíz percig beszélgettünk. Alig ültem vissza az asztalhoz, amikor megint kerestek. Kimentem a kapuhoz, a leányzó vőlegénye állt ott roppant feldúltan és közölte, ne is tagadjam, hogy a menyasszonya itt járt, mert mindent tud. Mondtam neki, hogy miről beszéltünk, mire ő megfenyegetett, hogy ne is próbálkozzak, mert ő a menyasszonyáért a végsőkig harcolni fog. Én meg áldásomat adtam rájuk és tolmácsoltam szívből jövő jókívánságaimat.
De összeboronáltak engem kolléganőmmel is (együtt tanítottuk be az ünnepi műsort és láttak minket sötétedés után kijönni az iskolából), sőt tanítványaimmal, mondván, most nevelem ki magamnak közülük a jövendőbeli feleségemet.
Egy napon aztán elpanaszoltam a dolgot egy idős és nagyon kedves kollégámnak.
-- És kik terjesztik ezeket a pletykákat? – kérdezte.
-- Nem tudom biztosan, de állítólag elsősorban két asszony köszörüli rajtam a nyelvét -- mondtam neki és megneveztem őket.
-- Hát igen – felelte mosolyogva. – Mindig az vigyáz annyira a más erényeire, aki a sajátját már elvesztette.
Aztán elmondta, hogy az egyik asszonynak a férje idénymunkára jár Oroszorszországba, sokszor fél évig is odavan. És tehenet tartanak. Namármost, megfigyelték, hogy ha itthon van az ura, akkor ő viszi át a tejet a szomszédba, ha meg nincs itthon, akkor a szomszéd mindig átjön és segít neki fejni.
-- És a másik? – kérdeztem.
-- Majd mutatok valamit, ha eljön az ideje – válaszolta.
Néhány nap múlva egy reggel kihívott az iskola kapujába.
-- Most ment ki az az asszony biciklin, kapával a mezőre – mondta. – Ha várunk öt percet, megy utána a szeretője is. De nem csodálom, amilyen egy részeges, semmirevaló ura van.
És valóban, hamarosan jött a biciklis ember.
-- Nohát! – mondtam csodálkozva. – Nem akarom elhinni, hogy ebben a nagy szigorúságokban ilyen dolgok történnek errefelé.
Elmosolyodott, a ráncok huncut táncba kezdtek a szeme sarkában, aztán csak ennyit mondott.
-- Pedig már Petőfi is tudta, hogy a virágnak megtiltani nem lehet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése