Miért nincs Istennek semmilyen tudományos fokozata?

 1. Csak egy ismert műve van.                    

2. Az is héberül.
3. Nincs benne egyetlen utalás sem más forrásmunkákra.
4. Nem publikálták semmilyen ismert tudományos folyóiratban.
5. Sokan kételkednek benne, hogy személyesen írta.
6. Igaz, hogy ismert az egész világon, de mit csinált utána. Na meg előtte?
7. A csoportmunka idegen számára.
8. Más tudósoknak nem sikerült megismételni a kísérleteit.
9. Nem kért engedélyt az etikai bizottságtól, hogy embereken kísérletezzen.
10. Mikor egy kísérlete nem sikerült, megpróbálta özönvízzel eltüntetni a nyomokat.
11. Nem járt előadásokra - csak kihirdette a tanulóknak, hogy mit tanulmányozzanak.
12. A fiát küldte tanítani maga helyett.
13. Az első két diákot kidobta, mert valamit megtanultak az általa előírt anyagon felül.
14. Habár csak tíz feltétele van, a diákjai többsége a gyakorlati teszten elbukik.
15. Nagyon ritkán tart konzultációt, azt is a hegy csúcsán.

Nem pozitív önértékelésre van szükség, hanem reálisra

 

Milyen kenyeret eszel?

   

A 80-as években még messze nem volt ennyi személyautó, mint napjainkban, a szocialista táborban pedig még akkor is hosszú évekig kellett várni egy Ladára vagy Trabantra, ha éppen megvolt rá a pénzed. Ungváron a megyei lapnál a munkatársak többségének nem volt autója, az egyetlen szolgálati Volgát lehetett megigényelni, amihez általában igazodni kellett a kollégákhoz, az egyik mondjuk Munkácson szállt ki, a másik Beregszászban, a harmadik Nagyszőlősön, aztán visszafelé fordított sorrendben vették fel őket.

A szerkesztőségnek két sofőrje volt, Béla és Miska bácsi. Béla magyar volt, törte az oroszt, Miska bácsi ruszin, akcentussal beszélte a magyart. Utóbbi, mindenkivel jóban volt ugyan, de távolságot tartott, nem engedett közel magához senkit. Évekig jártuk vele a megyét, de nem tudtunk róla szinte semmit.

Egyszer aztán, már a gorbacsovi enyhülés időszakában, valamilyen több napos kiküldetésbe kellett mennünk. Este összegyűltünk a szálláshelyen, kicsit iszogattunk és persze meginvitáltuk őt is. Eleinte szabódott egy kicsit, de aztán csak leült közénk. Két-három pohárka után pedig felengedett, sőt megnyílt.

-- Az az igazság, fiúk -- mondta --, hogy én évtizedekig utáltam a magyarokat.

Erre nagy csönd lett, nem szólt senki. Mert hát mit is lehetne erre mondani?

-- Amikor bejöttek a magyarok, még tizenéves voltam – folytatta. – El sem tudom mondani, mennyire vártuk őket, pedig csak pár szót tudtam magyarul, mert mifelénk csak ruszin meg cseh iskola volt. De mindenki azt mondta, milyen jó volt itt a magyarok alatt. Ahogy vonultak át a falun a katonák, a lányok virágot dobáltak nekik.

Kicsit elgondolkodott, mintha maga előtt látná azt a legénykét, meg azt a várakozást.

-- Később aztán kidobolták, hogy minden fiúnak be kell állni a leventék közzé – folytatta. -- Bementünk a városba, felsorakoztunk egy udvaron. Jött egy ember, aki már köszönni is csak ordítva tudott. Később megtudtam, Pestről küldték ide, hogy szervezze meg a leventét. Én voltam a legkisebb, ott álltam a sor szélén. Odajött hozzám.

Megint elhallgatott. Mintha könnyes lett volna a szeme. Mintha most is érezte volna, amit akkor.

-- Kérdezett valamit – folytatta. – Értettem, de nem állt rá a szám a magyar szóra. Meg féltem is. Ruszinul válaszoltam. Kaptam egy akkora pofont, hogy majd leesett a fejem. Aztán még egyet és még egyet, Közben azt kiabálta: „Milyen kenyeret eszel, az anyád istenit? Magyar kenyeret eszel!” De nem csak engem pofozott meg, mindenkit, aki nem tudott magyarul.

Csönd volt. Kortyolgattuk a borunkat. Mindenkire valami nagy súly nehezedett.

-- Az ilyen barmokat kellett volna agyonverni – mondta egy kollégám. – Istenem, mennyi kárt okoztak ezek az országnak!

-- Meg azokat, akik ideküldték őket – mondtam.

-- És most? Még mindig utál minket, Miska bácsi? – kérdezte tőle valaki.

-- Ugyan, dehogy – felelte. – Kicsit szégyellem is magam, hogy egy barom miatt így megszállt a gyűlölet.

Emlékirataiban nagyapám többször is említést tesz arról, hogy mennyi gond volt a visszacsatolás után az anyaországból Kárpátaljára helyezett káderekkel, akik miatt gyakran helybéli szakembereket bocsátottak el. Később olvastam, az ország vezetése úgy gondolta, hogy így megszabadulhat a munkanélküli, sokszor teljesen alkalmatlan káderektől. Úgy tűnik, a hosszútávon gondolkodás, egyáltalán, a gondolkodás, már akkor sem volt minden politikus sajátja.

A képen: Ungvári városkép 1940-ből. az Ung folyó túlpartján plosa Narodna (ekkor Horthy Miklós tér), balra a volt csendőrparancsnokság épülete (ma orvosi egyetem), szemben a Kormányzósági palota (volt parlament, ma a Kárpátaljai területi adminisztráció székháza), jobbra az egykori királyi törvényszék ügyészség és járásbíróság épülete.

Forrás: Fortepan.

 

 

 

 

A háború elszakított egy lengyel házaspárt, magyar földön egymásra találtak

 (Megjelent: Az Est,1939.09.24.)            

Beregszász, szeptember 23
Az Est tudósítójától:
Úgynevezett »lehetetlenségek« megtörténtekor ez események írója leginkább úgy kezdi beszámolóját, hogy „Az élet ismét produkált”. Vagy „A valóság regényt írt”. Az utóbbi időben azonban a „lehetetlenségek” túlságosan halmozódnak. Ami most például egy lengyel házaspárnak beregszászi találkozása körül lejátszódott, talán nem is fantasztikus, csak derűs epizód a vészes időkben. Reánk magyarokra nagy megnyugvás, hogy a lehetetlenség megtörténtéhez a mi kis országunk tud megfelelő légkört adni.
Mint hivatalosan jelentették, több lengyel menekült -- közöttük katonai személyek is -- itt keresett menedéket Magyarországon. Ezek között van P. J. wyszogrodi repülőtiszt és felesége. Egészen fiatal házaspár. A férfi 29 éves, a nő 21 esztendős. Mindössze öthetes házasok. A mézesheteik tele vannak a legszörnyűbb eseményekkel, végső tragédiákat súroló fordulatokkal.
P. J. repülőtiszt és felesége öt héttel ezelőtt szerelemből esküdtek egymásnak örök hűséget. Nemcsak szavakban, de érzéseikben, lelkükben, idegükben benne volt, hogy soha el nem hagyják egymást. Együvé tartoznak, örökre összeforrnak. Alig két hét múlva kitört a háború, a pillanatok alatti fájdalmas elszakadás és ami ezután következett, nem volt más, mint rohanás az életért.
Alig vonult be a férfi, a házaspár városa a harcok központjába került. A fiatal asszonykának menekülnie kellett. Hol tankok tüzelése, hol repülőgépek bombavetése közben, ismerős és ismeretlen honfitársak autóin menekült
egyre beljebb az országba.
A férjéről természetesen semmit sem hallott. Csak a lengyel légiflotta szerencsétlenségéről jutottak el hozzá rémhírek. A boldogtalan asszonyka addig menekült a németek elől, amíg az oroszokkal szembe nem találta magát. Ezektől Magyarországba keresett és kapott menedéket. Teljesen összetörve érkezett Beregszászba, ahol a már csaknem eszméletlenségig alélt asszonyt
egy város melletti földbirtokos családjánál vették gondozásba.
P. J. repülőtiszt, amíg csak lehetett, teljesítette hazájával szembeni kötelességét, de azután a sors őt is menekülésre kényszerítette. A hazáját, a feleségét elvesztő férfit alaposan megtépázták a vérzivataros idők és a mindenét elvesztő ember Magyarországra került. Itt egy Beregszász melletti földbirtokosnál jutott keserves hetek óta először pihenéshez.
Túlságosan mozi- vagy regényszerű volna leírni azt a találkozást, amikor
a menekült lengyel házaspár a beregszászi földbirtokosnál egymásra talált.
Szavak. Ilyenkor úgysem mondanak semmit. Talán rontanák is az olvasóknál kiváltott gondolatokat. Csak annyit, hogy ez valóban megtörtént 1939 őszén, a békességes, nyugalmas Magyarországon, ahol még hisznek az égi csodákban...
J. S.

A képen: Menekülő lengyel katonák a lengyel-magyar határon.

Forrás: Fortepan.

Két, bekötött szemű bokszoló

                                                                                                                         

„A túlméretezett agy tette tönkre az emberi lények házasságait, mint ahogy számos más szívet tépő tragédiát is ez a szerv idézett elő. Az ormótlanul hatalmas eleven számítógép egyidejűleg végtelen mennyiségű, egymással ellentétes véleményt tárolt végtelen mennyiségű témakört illetően. Ezeket sebesen váltogatta. Ha egy férj vagy egy feleség a normálisnál kissé izgatottabb volt, párbeszédük könnyen veszekedéssé fajulhatott. Két bekötött szemű, görkorcsolyát viselő bokszoló harcolt ilyenkor egymással.” (Kurt Vonnegut)