A
80-as években még messze nem volt ennyi személyautó, mint napjainkban, a
szocialista táborban pedig még akkor is hosszú évekig kellett várni egy Ladára
vagy Trabantra, ha éppen megvolt rá a pénzed. Ungváron a megyei lapnál a
munkatársak többségének nem volt autója, az egyetlen szolgálati Volgát lehetett
megigényelni, amihez általában igazodni kellett a kollégákhoz, az egyik mondjuk
Munkácson szállt ki, a másik Beregszászban, a harmadik Nagyszőlősön, aztán
visszafelé fordított sorrendben vették fel őket.
A
szerkesztőségnek két sofőrje volt, Béla és Miska bácsi. Béla magyar volt, törte
az oroszt, Miska bácsi ruszin, akcentussal beszélte a magyart. Utóbbi,
mindenkivel jóban volt ugyan, de távolságot tartott, nem engedett közel magához
senkit. Évekig jártuk vele a megyét, de nem tudtunk róla szinte semmit.
Egyszer
aztán, már a gorbacsovi enyhülés időszakában, valamilyen több napos
kiküldetésbe kellett mennünk. Este összegyűltünk a szálláshelyen, kicsit
iszogattunk és persze meginvitáltuk őt is. Eleinte szabódott egy kicsit, de
aztán csak leült közénk. Két-három pohárka után pedig felengedett, sőt
megnyílt.
--
Az az igazság, fiúk -- mondta --, hogy én évtizedekig utáltam a magyarokat.
Erre
nagy csönd lett, nem szólt senki. Mert hát mit is lehetne erre mondani?
--
Amikor bejöttek a magyarok, még tizenéves voltam – folytatta. – El sem tudom
mondani, mennyire vártuk őket, pedig csak pár szót tudtam magyarul, mert mifelénk
csak ruszin meg cseh iskola volt. De mindenki azt mondta, milyen jó volt itt a
magyarok alatt. Ahogy vonultak át a falun a katonák, a lányok virágot dobáltak
nekik.
Kicsit
elgondolkodott, mintha maga előtt látná azt a legénykét, meg azt a várakozást.
--
Később aztán kidobolták, hogy minden fiúnak be kell állni a leventék közzé –
folytatta. -- Bementünk a városba, felsorakoztunk egy udvaron. Jött egy ember,
aki már köszönni is csak ordítva tudott. Később megtudtam, Pestről küldték ide,
hogy szervezze meg a leventét. Én voltam a legkisebb, ott álltam a sor szélén.
Odajött hozzám.
Megint
elhallgatott. Mintha könnyes lett volna a szeme. Mintha most is érezte volna,
amit akkor.
--
Kérdezett valamit – folytatta. – Értettem, de nem állt rá a szám a magyar
szóra. Meg féltem is. Ruszinul válaszoltam. Kaptam egy akkora pofont, hogy majd leesett
a fejem. Aztán még egyet és még egyet, Közben azt kiabálta: „Milyen kenyeret eszel,
az anyád istenit? Magyar kenyeret eszel!” De nem csak engem pofozott meg,
mindenkit, aki nem tudott magyarul.
Csönd
volt. Kortyolgattuk a borunkat. Mindenkire valami nagy súly nehezedett.
--
Az ilyen barmokat kellett volna agyonverni – mondta egy kollégám. – Istenem,
mennyi kárt okoztak ezek az országnak!
--
Meg azokat, akik ideküldték őket – mondtam.
--
És most? Még mindig utál minket, Miska bácsi? – kérdezte tőle valaki.
--
Ugyan, dehogy – felelte. – Kicsit szégyellem is magam, hogy egy barom miatt így
megszállt a gyűlölet.
Emlékirataiban
nagyapám többször is említést tesz arról, hogy mennyi gond volt a
visszacsatolás után az anyaországból Kárpátaljára helyezett káderekkel, akik
miatt gyakran helybéli szakembereket bocsátottak el. Később olvastam, az ország
vezetése úgy gondolta, hogy így megszabadulhat a munkanélküli, sokszor teljesen
alkalmatlan káderektől. Úgy tűnik, a hosszútávon gondolkodás, egyáltalán, a
gondolkodás, már akkor sem volt minden politikus sajátja.
A képen: Ungvári városkép
1940-ből. az Ung folyó túlpartján plosa Narodna (ekkor Horthy Miklós tér),
balra a volt csendőrparancsnokság épülete (ma orvosi egyetem), szemben a Kormányzósági
palota (volt parlament, ma a Kárpátaljai területi adminisztráció székháza),
jobbra az egykori királyi törvényszék ügyészség és járásbíróság épülete.
Forrás: Fortepan.