A 80-as években még messze nem volt ennyi személyautó, mint napjainkban, a szocialista táborban pedig még akkor is hosszú évekig kellett várni egy Ladára vagy Trabantra, ha éppen megvolt rá a pénzed. Ungváron a megyei lapnál a munkatársak többségének nem volt autója, az egyetlen szolgálati Volgát lehetett megigényelni, amihez általában igazodni kellett a kollégákhoz, az egyik mondjuk Munkácson szállt ki, a másik Beregszászban, a harmadik Nagyszőlősön, aztán visszafelé fordított sorrendben vették fel őket.
A szerkesztőségnek két sofőrje volt, Béla és Miska bácsi. Béla magyar volt, törte az oroszt, Miska bácsi ruszin, akcentussal beszélte a magyart. Utóbbi, mindenkivel jóban volt ugyan, de távolságot tartott, nem engedett közel magához senkit. Évekig jártuk vele a megyét, de nem tudtunk róla szinte semmit.
Egyszer aztán, már a gorbacsovi enyhülés időszakában, valamilyen több napos kiküldetésbe kellett mennünk. Este összegyűltünk a szálláshelyen, kicsit iszogattunk és persze meginvitáltuk őt is. Eleinte szabódott egy kicsit, de aztán csak leült közénk. Két-három pohárka után pedig felengedett, sőt megnyílt.
-- Az az igazság, fiúk -- mondta --, hogy én évtizedekig utáltam a magyarokat.
Erre nagy csönd lett, nem szólt senki. Mert hát mit is lehetne erre mondani?
-- Amikor bejöttek a magyarok, még tizenéves voltam – folytatta. – El sem tudom mondani, mennyire vártuk őket, pedig csak pár szót tudtam magyarul, mert mifelénk csak ruszin meg cseh iskola volt. De mindenki azt mondta, milyen jó volt itt a magyarok alatt. Ahogy vonultak át a falun a katonák, a lányok virágot dobáltak nekik.
Kicsit elgondolkodott, mintha maga előtt látná azt a legénykét, meg azt a várakozást.
-- Később aztán kidobolták, hogy minden fiúnak be kell állni a leventék közzé – folytatta. -- Bementünk a városba, felsorakoztunk egy udvaron. Jött egy ember, aki már köszönni is csak ordítva tudott. Később megtudtam, Pestről küldték ide, hogy szervezze meg a leventét. Én voltam a legkisebb, ott álltam a sor szélén. Odajött hozzám.
Megint elhallgatott. Mintha könnyes lett volna a szeme. Mintha most is érezte volna, amit akkor.
-- Kérdezett valamit – folytatta. – Értettem, de nem állt rá a szám a magyar szóra. Meg féltem is. Ruszinul válaszoltam. Kaptam egy akkora pofont, hogy majd leesett a fejem. Aztán még egyet és még egyet, Közben azt kiabálta: „Milyen kenyeret eszel, az anyád istenit? Magyar kenyeret eszel!” De nem csak engem pofozott meg, mindenkit, aki nem tudott magyarul.
Csönd volt. Kortyolgattuk a borunkat. Mindenkire valami nagy súly nehezedett.
-- Az ilyen barmokat kellett volna agyonverni – mondta egy kollégám. – Istenem, mennyi kárt okoztak ezek az országnak!
-- Meg azokat, akik ideküldték őket – mondtam.
-- És most? Még mindig utál minket, Miska bácsi? – kérdezte tőle valaki.
-- Ugyan, dehogy – felelte. – Kicsit szégyellem is magam, hogy egy barom miatt így megszállt a gyűlölet.
Emlékirataiban nagyapám többször is említést tesz arról, hogy mennyi gond volt a visszacsatolás után az anyaországból Kárpátaljára helyezett káderekkel, akik miatt gyakran helybéli szakembereket bocsátottak el. Később olvastam, az ország vezetése úgy gondolta, hogy így megszabadulhat a munkanélküli, sokszor teljesen alkalmatlan káderektől. Úgy tűnik, a hosszútávon gondolkodás, egyáltalán, a gondolkodás, már akkor sem volt minden politikus sajátja.
A képen: Ungvári városkép 1940-ből. az Ung folyó túlpartján plosa Narodna (ekkor Horthy Miklós tér), balra a volt csendőrparancsnokság épülete (ma orvosi egyetem), szemben a Kormányzósági palota (volt parlament, ma a Kárpátaljai területi adminisztráció székháza), jobbra az egykori királyi törvényszék ügyészség és járásbíróság épülete.
Forrás: Fortepan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése