(Megjelent: Pesti napló, 1915. 06.02.)
A
kolozsvári csapatkörházban ápolják Vilusz Szergejt, a helsingforsi 112-ik
gyalogezred huszonnyolcéves őrnagyát, aki sebesült karral és kilőtt szemmel
került fogságunkba a kárpáti harcokban és szomorú tragédiájáról a következő
részleteket mondta el:
--
Én nem panaszkodom, az én sorsom katonasors. Nős ember vagyok. A feleségem húszéves,
a kis fiam tízhónapos. Helsingforsban laknak, ott lakik az apósom is, aki finn
ember és a helsingforsi egyetem tanára. Én Moszkvában végeztem a kadetiskolát
és tizenkilenc éves koromban már főhadnagy voltam. A háború eleje óta vagyok a
harctéren, kétszer meg is sebesültem és sebesülésem után, márciusban kaptam meg
az őrnagyi rangot. Április tizenhetedikén éjjel parancsot kapott a zászlóaljam
arra, hogy a Kárpátokban egy magaslatot rohammal elfoglaljon. Kilencszer
rohantuk meg a honvédek állásait, de mind a kilencszer visszavertek bennünket.
A tizedik rohamnál kivont karddal a rajvonal élére állottam és úgy vezettem a katonáimat. A katonák rohantak utánam és már vagy ötven lépésre lehettünk az ellenség állásától, amikor valami kékes láng csapott fel előttem és én elvesztettem az eszméletemet. Mikor magamhoz tértem, idegen hangokat hallottam, idegen nyelvű beszélgetést és körülöttem koromsötétség volt. Kiabálni kezdtem oroszul s erre csend lett körülöttem. Azután egy orosz sebesült megmagyarázta, hogy Munkácson vagyok egy sebesültkórházban és azt is elmondta, hogy amíg önkívületi állapotban feküdtem, leamputálták a jobb karomat. Ezt csak akkor tudtam meg. Aztán lassanként a helyzet valóságára kezdtem térni és megtudtam, hogy egyik szememet teljesen kiütötte a bomba, a másik pedig annyira beteg lett, hogy nem igen fogok vele többé látni.
A képen: orosz hadifoglyok aknavetőt cipelnek magyar katonák felügyelete alatt.
Forrás: Fortepan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése