Egy szemtanú visszaemlékezései XI.               

 Anyai nagyapám, Tonhaizer Ferenc, aki a cseh, majd a magyar érában is, előbb szülővárosában, Körmöcbányán, majd Munkácson, aktívan részt vett a politikai életben, a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején pedig Munkács város alpolgármestere volt, élete alkonyán papírra vetette visszaemlékezéseit. Íme, egy részlet a máig kéziratban lévő dokumentumból.

Munkács, 1964. III. 15.

 

1940. tavaszán „kellemes” meglepetésben volt részem. A m. kir. rendőrkapitányság írásban felszólított, hogy 14 napon belül mutassak be csehszlovák útlevelet és kérjek tartózkodási engedélyt, mert ellenkező esetben kiutasítanak. Én az ügyet nem vettem komolyan, s a kapott hivatalos iratot íróasztalomba tettem. Két hét letelte után idézést kaptam a rendőrségre. Nem mentem el.

Amikor újabb idézést kaptam, elmentem és tiltakoztam ezen eljárás ellen. Amikor újabb idézést kaptam, elmentem és tiltakoztam ezen eljárás ellen. Erre a fiatal, monoklis rendőrfogalmazó kijelentette, hogy kiutasít Csehszlovákiába. Én erre azt felelte, hogy ezt a munkácsi rendőrség legnagyobb dicsőségére megteheti, ha jólesik. Erre ő azt kiáltotta: „Először megbüntetem, két hetet fog ülni itt a pincében.” Azt válaszoltam: Attól sem félek, mert én abban a pincében már ültem akkor, amikor maga még Budapesten egy fotelben ülve figyelte az eseményeket és leste, hogy mikor jöhet majd ide basáskodni.” Ezzel becsaptam az ajtót és elmentem. Telefonon összeköttetésbe léptem dr. Siménfalvy Árpád főispánnal, s tiltakoztam a rendőrség sérelmes viselkedése ellen. A rendőrséget kompromittáló fogalmazót áthelyezték.

Az 1940-es esztendő az OTI-ban is sok kellemetlenséggel járt. Vozáry Aladár országgyűlési képviselő az egész városban szeretett volna diktátoroskodni, s ezért az én igazgatói teendőim végzésébe is bele akart avatkozni. Felszólított, hogy a cseh impériumtól átvett tisztviselők közül kiket bocsássak el. Ő, a már említett igazoló bizottság határozatait semmibe véve, a személyes bosszú diktálta álláspontra helyezkedett. Mivel én az ő igazságtalan követeléseit teljesíteni nem tudtam, a sajtó útján hol nyílt, hol burkolt összecsapásra került sor. Ez az áldatlan állapot hosszú hónapokon keresztül tartott, amikor sikerült néki egy belügyminiszteri rendelkezést kierőszakolni, mellyel a kérdéses személyek elbocsátását elrendelték.

A sajtókampány során ő azt hangoztatta, hogy az általa kifogásolt személyek, múltjuk miatt, nem méltók arra, hogy állami szolgálatban legyenek. Én az egyik cikkemben felidéztem egy, a cseh időkben történt, őt kompromittáló esetet, amely nem volt hízelgő a képviselő úrra. Néhány nap múlva két tartalékos tiszt, egy főszolgabíró és egy rendőrfogalmazó felszólítottak, hogy nevezzem meg párbajsegédeimet. Én akkor ágyban fekvő beteg voltam. Magamhoz kérettem régi jó barátomat, dr. Simon Menyhértet, a Kárpáti Híradó főszerkesztőjét, s egy rövid nyilatkozat közzétételére kértem.

E nyilatkozat lényege ez volt: „ A párbajra vonatkozó felszólítást visszautasítom, mert:

1. Soha katona nem voltam, s így a fegyverforgatáshoz nem értek, s a párbajkódex reám nem vonatkozik.

2. Annyira meggyőződéses keresztény katolikus ember vagyok, hogy a bűnnek minősített párbajozást nem vállalhatom.”

Szükségesnek tartottam a nyilatkozatot a nagy nyilvánosság előtt, sajtó útján közölni vele, mert meg voltam győződve, hogy ő előre tudta, miszerint párbajozni nem fogunk, őneki csupán a nagyúri gesztus, a párbajra való kihívás volt a fontos. Azt is tudtam, hogy a minisztériumban felszólították, cáfolja meg a cikkemben írt állításaimat. Cáfolni nem tudott, mert az további sajtópolémiára adott volna alkalmat. Ez pedig reá nézve még kellemetlenebb lett volna. Ezért ő az egyszerűbb, a biztosabb, nagyúribb eszközhöz, a párbajkihíváshoz folyamodott.

A vármegyei törvényhatósági bizottság 1940. évi őszi gyűlésen Péchy Szabolcs főispán átnyújtotta nékem a Nemzetvédelmi Keresztet. A gyűlés után a főispán fogadást adott.

1940. decemberében megkaptam a véglegesítő kinevezésemet az OTI-ba. Ez a kinevezés némileg elkeserített, mert nem igazgatónak, csak főfelügyelőnek lettem kinevezve. A minisztériumban arra hivatkoztak, hogy nem lehetek vezető állásban, mert nincs jogi végzettségem. Ezzel szemben az igazi ok az volt, hogy nem akartam kormánytámogató lenni.

Úgy e kinevezésemnél, mint egyéb személyemet érintő ügyeknél sokszor éreztem Vozáry képviselő aknamunkáját, akit még a cseh időkben kezdődött szereplési féltékenység és „pápista”-ellenes beállítottsága késztetett erre. Aminthogy a cseh impérium alatt az ő saját irodájában diktált újságíróknak, például Handelsmann Manónak személyemet támadó cikkeket, éppen úgy megtalálta most is az utat, hogy rajtam üthessen.

Ha tárgyilagos akarok lenni, nem hagyhatom feljegyzés nélkül, hogy az egyes körökben ellenem megnyilvánuló ellenszenv okozója bizonyos fokig magam is voltam. Így például a visszacsatolás után több érettségizett ifjút elhelyeztem a pénzügyigazgatóságnál. Amikor dr. Rácz, mint a beregmegyei főpénzügy-igazgatóság vezetője átvette hivatalát, első intézkedésével ez ifjakat elbocsátotta és anyaországiakat akart a helyükbe hozni.

Felhívtam őt telefonon, de a titkárnője jelentkezett, akivel a következő párbeszédet folytattam:

-- Kérem a főigazgató urat!

-- Őméltósága nincs itt.

-- Kérem a főigazgató urat!

-- Őméltósága nincs itt.

-- Én nem őméltóságát, de az igazgató urat kértem!

-- Őméltósága nincs itt.

Erre már felháborodva csaptam le a kagylót.

Egy budapesti utazásom alkalmával eljártam a pénzügyminisztériumban egy munkácsi nyugdíjas ügyében. Amikor, többek között, rámutattam, hogy ez ügyben az illetékes ügyosztály eljárása ellentétben áll egy vonatkozó rendelettel, egy miniszteri tanácsos így kiáltott fel: „Ezt a felvidéki kommunista hangot kikérem magamnak!” Mire ezt válaszoltam: „Ha az ön szemében az ilyen igazságkeresés már kommunizmus, akkor fogalma sincs a kommunizmusról. Csodálkozom, hogy miként tűrhetnek egy ilyen embert oly magas pozícióban.” S ezzel becsaptam az ajtót.

Egyszer a miniszterelnökségen jártam, ahol dr. Pataky államtitkár és dr. Oszvald osztálytanácsos előtt szóvá tettem bizonyos munkácsi anomáliákat és, többek között, azt találtam mondani, hogy bejöttek a csehek, azt mondták, hogy felszabadítottak, a valóságban a nyakunkra ültek és dirigáltak. Most eljöttek az anyaországiak, akik szintén azt hangoztatják, hogy felszabadítottak, de a valóságban ők dirigálnak. Kíváncsi vagyok, mikor fogunk úgy felszabadulni, hogy magunk fogunk dirigálni. E kijelentésem nagyon is nem tetszett.

XIII. Leó pápa szociális és társadalomújító 1891-ben kiadott szózatának, a Rerum novárumnak 50 éves jubileumára országos jubileumi emlékbizottságot szerveztek, melynek dísztagjai közé engem is beválasztottak. A kiadott emlékkönyv 116. oldalán és ugyane könyv 81. oldalán szintén szerepel e nevem az eszme harcosai között.

A képen: A munkácsi városháza 1940-ben.

Forrás: Fortepan.